Ha arra gondolunk, hogy például a Nixon-Kennedy, majd a Carter-Reagan váltás a maga idejében milyen változásokat eredményezett a nemzetközi kapcsolatokban, könnyű belátni, mindig is sorsdöntő kérdés, ki lesz a következő amerikai elnök.

Ezúttal azonban úgy látszik, nem igazán lényeges, kinek a mosolyával adják el az amerikai politikát. Alapjában véve két unalmas ember állt ki a választók elé a maga szürke és jellegtelen programjával. Amely programok mellesleg a mai időknek megfelelően valójában alig különböznek egymástól. Ki tudná megmondani például, hogy a jelöltek mennyiben demokraták és republikánusok, mit tennének másként az egészségügyben és a katonai kiadások terén, hogyan képzelik el az Egyesült Államok jövőjét a világban?

Sőt az európai nyilatkozatok hallatán úgy látszik, az öreg kontinens számára nincs is igazán nagy jelentősége, ki áll a "Nagy Testvér" élén. Ezzel szemben Washington régi-új urának már korántsem mindegy, hogyan kezeli a szükség esetén kihasznált, máskor azonban egyszerűen csak lenézett tengeren túli kötődéseit. "Jobban oda fogunk figyelni Európára" - hangzottak már a választás napján a washingtoni szólamok, jól tudván, hogy az amerikai birodalom egyeduralma sem tarthat mindörökké.

Az újabb négy évig a Fehér Házban regnáló, ámde bizonyos értelemben tiszta lappal induló George Bush számára így aztán nemcsak az olajért folytatott, ész nélküli küzdelem, hanem az egységesülő Európával való rivalizálás is komoly főfájást okozhat.

Az a tény, hogy az amerikai polgárok rekordszámban járultak az urnákhoz, alighanem a megosztottság tényéből fakad. Magyarországon is átélhettük már, hogy a borítékolhatóan szoros eredmény felkelti az emberek érdeklődését a közügyek iránt. A végeredményben megmutatkozó különbség ahhoz elég nagy, hogy kijelenthessük: George Bush az Egyesült Államok régi-új elnöke. Ezt a tényt tegnap estére a választási ellenfél is elismerte.

Nem kétséges, hogy a nagyvilágban inkább Kerry győzelmét kívánták, és alighanem azért, mert Bush neve összefonódott az iraki intervencióval. Ez azonban érzelmi indíttatású vonzalom - a realistább gondolkodásúak előtt kezdettől fogva nyilvánvaló, győzelme esetén Kerry sem csinált volna nyarat, legalábbis külpolitikai értelemben.

Alighanem a CIA közeli iraki miniszterelnök, Ijád Allávi találta leginkább fején a szöget, amikor tegnap kijelentette: bárki nyerje is az amerikai elnökválasztást, Irak barátja lesz. A nyilatkozat értékét nem csorbítja, hogy sok ezer kilométerre a bagdadi vértengertől, Somogyi Ferenc magyar külügyminiszter is hasonló következtetésre jutott, és szinte szóról szóra ugyanígy nyilatkozott.

Ebből is kitetszik, hogy a sorsok, szerepek, nyilatkozatok manapság jobban összeforrnak a világban, mint azt gondolnánk. Ha jobban tetszik, egymásból következnek az események, akár egy römipartiban. Aki kételkedne az összefüggésekben, annak nem árt a figyelmébe ajánlani Gyurcsány Ferenc időzítését.

A miniszterelnök éppen tegnap jelentette be, hogy 2005. március 31-ig meghosszabbítja a magyar katonák iraki mandátumát, szemben az Országgyűlés által engedélyezett, az év végén lejáró megbízással. Bush ismét befutott, a magyar kormány pedig rögvest mélyen meghajolt a győztes előtt.

Forrás: Szentesi Zöldi László, Magyar Nemzet, 2004. november 4.