Tisztelt Emlékező Gyülekezet!

"A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullni - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben."- írja Albert Camus, a neves francia író-értelmiségi nyílt levelében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékezők!

12 nappal ezelőtt, október 23-án emlékeztünk a bátor hősökre, akik a szabad Magyarországért hallatták hangjukat, és síkra szálltak az igazságos és szabad Magyarországért, és ma, 12 nap után az áldozatokra, és a szabadság reményét elvesztő nemzedékre is gondolnunk kell. Azokra, akik családjaikért, közösségeikért, a hitért, az erkölcsért, egyszóval mindazért, amit ma a szabad Magyarország értékeinek vallunk helyt álltak egy levert forradalom utáni sötét korban. Október 23. és november 4. közelsége megerősítette az emberekben a szabadság utáni vágyat, hiszen alig, hogy végigszállt az országon a szabadság gondolata, máris a határon voltak a lánctalpas csapatok. Olyan lánctalpasok, akikkel szemben egy minimálisan felfegyverzett, kiképzetlen forradalmi csapat tehetetlen lett volna. Azért mondom, hogy lett volna, mert egyvalami erősebb lett a hadigépezetnél, és ez a dolog nem volt más, mint a hazaszeretet. A hazát szeretni nem katonai fogalom, hanem az egyén belülről jövő érzése, amelynek ugyanúgy része a család, mint az ország, mint az ország, mint a határon túl élő magyarság szeretete. Nem csak a beszédben, hanem a tettekben megnyilvánuló fogalom.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az emlékezés napján a forradalmárokra, a még élő és eltávozott a hősi halált halt forradalmárokra emlékezünk, akik tették dolgukat, és vállalták, amit a Gondviselés kijelölt számukra: dacolva a túlerővel, golyózáporral, elszántan szembenéztek az előrenyomuló szovjet harckocsikkal és életük kockáztatásával - ha kell feláldozásával - házilag készített fegyvereikkel, épphogy működő, innen-onnan szerzett puskával, benzines palackokkal megpróbálták tőlük megvédeni hazájukat, a hazánkat.

A vérfolyam alvad az emlékezetben. Talán gyorsabban is, mint kellene. Úton-útfélen hallani, hogy az emberek szívéből mára kikopott '56 emléke. Sajnos kevés az olyan iskola, ahol a gyermekek a kötelező ünnepségen igazán átélhetik '56 hangulatát, hiszen a mai tanárok legtöbbje még nem is élt akkoriban, ismereteit tehát átírt történelemkönyvekből szerezte, az igazi forradalmárok pedig sajnos egyre kevesebben vannak.

Nem hagyhatjuk, hogy október 23. és november 4. eszméi, gondolatai szürke történelmi tananyaggá váljanak! Vissza kell adnunk '56-ot a fiataloknak, mert '48-at is inkább a fiatalok érezték legelőször magukénak, vissza kell adnunk mindenkinek, akinek legalábbis a szíve fiatal. November 4. az ifjúság, a lelkében megfiatalodó magyar nemzet és az őszinte szó megemlékezésének napja. Mindig az ifjúság a legérzékenyebb a hazugságra. A történelem során ők voltak azok, akik ha kellett, az életüket és a vérüket adták a hazugságok elleni harc során.

Az akkori forradalomnak a polgári demokrácia megteremtése volt a célja, ezért szükséges hogy a gyermekeinknek is továbbadjuk ezt az eszmét, és 1956 ne csak tananyag legyen, hanem élő, átérezhető élmény. A megemlékezés ezért nem csak a forradalom harcosairól, hanem azokról a fiatalokról is szól, akik már egy szabad Magyarországban születtek. Az ő feladatuk, hogy ezt a szabadságot megőrizzék, és '56 hőseinek emlékét továbbvigyék. Azokét az emberekét, akik egy történelmi pillanatban személyes érdekük fölé helyezték a nemzet érdekét, és feláldozták életüket hazánk szabadságáért. Sokak értelmetlen halála maga volt a tiltakozás a magyar nép szabadságvágyát eltaposni kívánó diktatúra ellen.
Az egyik igazságügyi statisztika szerint 1956. november és 1960. december 31. között a polgári és katonai bíróságok 22 ezer embert ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. Az egymásnak ellentmondó, és a mai napig hiányos adatok miatt nehéz a meghurcoltak számát akár megjósolni is. A kivégzettek száma körülbelül 400 körül lehetett, emellett 16-18 ezer embert internáltak, több tízezer embert bocsátottak el állásukból. A megtorlások során nem csak a forradalomban aktívan részt vevő embereket hurcolták meg, hanem azokat is, akikről úgy gondolták, hogy veszélyesek az akkor fennálló rendre.

Tegyük hát meg kötelességünket: elevenítsük fel az emlékeket, koszorúzzuk meg az emléktáblákat és a harcok színhelyeit, de közben vegyük újra birtokba a magyar forradalom tanításait! 1956 örökségét a megváltozott viszonyok között kell továbbvinnünk és segítségükkel más, újabb kihívásoknak kell megfelelnünk.

Egy történészi vélekedés szerint "egy győzelem gyengévé tehet egy népet, egy vereség feltámaszt egy másikat". A "vereségek győztesei", forradalmáraink ellenállóvá, és erőssé tettek bennünket. Az '56-os zászlón lyukat ütött a történelem, s talán senki sem hitte, hogy e zászló alatt évtizedeken keresztül egy elnémított és gúzsba kötött nemzet - nem először a történelemben - egy győzelemittas világbirodalom végóráit számolta csendben, s feltámasztotta az európai végeken a szabadságot.

Ezt a szabadságot azonban őriznünk kell. Őrizzük, hogy ha gyermekeink, unokáink egyszer visszatekintenek ránk, a rendszerváltó, ezredváltó nemzedékre, bizakodva tekinthessenek saját jövőjük elé. Úgy alakítsuk jelenünket, hogy tudjuk, a jövő benne rejlik minden cselekedetünkben. 1956 hősei tudták ezt. Az ő áldozatuknak köszönhető, hogy a világnak ezen a táján már nem fegyverrel írják az európai és világtörténelmet, hanem munkával, szorgalommal, kitartással, tenni akarással. Ezért mi is részesei lehetünk a történelemnek, feltéve, ha '56 hőseihez hasonlóan bátran merjük vállalni tetteinket - és hiszünk az összefonódó kezek erejében.
Végezzük úgy a sors által ránk szabott dolgokat, hogy Tóth Ilonka, Mansfeld Péter, Szigethy Attila és a többi "srác" áldozata ne legyen hiábavaló!

forrás: Szövetség Webszerkesztőség

fideszfrakcio.hu