A kép így is árulkodó. Arról mesél hátborzongatón, hogy múltunk e súlyos terhétől másfél évtizeddel a rendszerváltás után sem tudunk szabadulni, s izzadva-feszengve cipeljük magunkkal az unióba is. Ez a fénykép azonban valahol rólunk is regél. Arról, hogy morálisan megtört, tartását vesztett, erkölcsében hanyatló országban élünk, ahol a csontvázakat még csak a szekrénybe sem próbálták meg elrejteni. Ez a fotó egy kicsit Európát is leleplezi, amely a tisztaságba, az igazságba vetett reményeinket sokszor meggyalázva úgy tesz, mintha nem látná, mi folyik itt. Az európai baloldal össze-összekacsintva az átkos, általa is támadott múlttal védi a mundér becsületét, a még harcosabban antikommunista jobboldal pedig egyfajta álságos kompromisszum nevében aszszisztál mindehhez. Egyedül a lengyel és cseh néppárti politikusok lelkiismerete háborog mindazon, hogy egy alkalmatlan, hozzá nem értő biztos kommunista múltja fölött szemet hunynak Brüsszelben, miközben egy keresztényre nemet mondtak. Leginkább azonban magáról Kovács Lászlóról árulkodik e sárguló fénykép. Egy olyan emberről, aki a hatalom rabságában ítélőképességét elveszítve még mindig nem akarja észrevenni, hogy az ő ideje már régen lejárt. Eltévelyedését az sem menti, hogy az országot is megszégyenítő mélyrepüléséhez segédkezik a pártja, sőt időnként még az ellenzéke is.
Kovács László számára igazi ajándék volt a sorstól, amikor a rendszerváltás után kapott még négyévnyi jutalomjátékot. Neki azonban ez sem volt elég! Sőt, igazából ekkor jött meg az étvágya. Az 1998-as vereség így valóságosan sokkolta a régi mozgalmárt, akinek szereplései pártelnökként egyre többször kiáltottak pszichiáter után. A populista jelszavaknak a semmitmondás rutinjával vegyített szajkózása azonban elég volt még egy körre. Az ambícióiban megtáltosodott Kovács ennek ellenére újabb pofonként élte meg, hogy nem lehetett miniszterelnök. Mentálisan ez láthatóan nem tett jót neki. Jól fésült, ám egyre idegesebb kliséi mögül a maradék tartalom is elpárolgott, így minden egyes szereplés csak a leértékelődés újabb stációja lett. Már hívei is megütközve nézték, amint az egyszerre több lovat megülni igyekvő politikus szétrombolja szakmai tekintélyének utolsó bástyáját, a Külügyminisztériumot. A pártelnök-külügyér azonban ekkorra már teljesen elveszítette ítélőképességét, így az önvizsgálat érthető módon ismét elmaradt. A győzelemtől megittasodott párt sem nagyon akart ilyen "apróságokkal" foglalkozni, a mozgalmárból kapitalistává átvedlett elit inkább az utolsó futás örömeire összpontosított.
Így jutott el Kovács László karrierje megsemmisülésének utolsó fejezetéhez, még létező nemzetközi reputációjának lerombolásához. Miközben azon gondolkodott, hogy pártelnök, külügyminiszter, kormányfő, esetleg köztársasági elnök legyen-e, avagy inkább mind a négy egyszerre, a hatalmában megrendült párt kiállt mögüle, az ifjútörökök megbuktatták, s szánalomból Brüsszelbe száműzték. Itt kezdődött azonban meg csak igazán a vesszőfutása. A bizottságba "ejtőernyőztetett" Kovácsnak alig találtak posztot, aztán jött a szánalmas szereplés a meghallgatáson, majd Barroso már megszabadult volna tőle, de a nagy harcos hazatérésétől rettegő szocialisták nem akarták meghallani a kérést. Eközben, mintegy a sors igazságtételeként Brüsszelben egyre többször emlegetik fel a magyar biztos kommunista múltját, végképp lerombolva az exkülügyminiszter maradék tekintélyét. Mindez azonban csak Kovács László magánügye lenne, ha nem vetülne egyben sötét árnyként az egész ország megítélésére.

Stier Gábor; Magyar Nemzet

mno.hu - fideszfrakcio.hu