Kovács Lászlóra ráfért ez a siker. Olyan hetek-hónapok vannak mögötte, melyeket feltehetően maga is élete legnehezebb időszakának tart. Sportnyelven szólva "gödörben" volt, részben saját hibája miatt, részben pedig a körülmények, a politikai keretfeltételek folytán.

Be kell vallanom, hogy nem tudok róla teljesen elfogulatlanul írni - ismeretségünk ahhoz túlságosan régi keletű. Először a nyolcvanas évek közepén találkoztunk, amikor - "a pártközpontból kiküldött elvtársként" - egy újságírók számára szervezett többnapos szeminárium keretében tartott előadást. E szeminárium életem meghatározó élményei közé tartozik: ekkor döbbentem rá, hogy a kommunista rendszer napjai meg vannak számlálva. Ami Kovács előadását illeti, az azt szemléltette számomra, hogy lehet az ember baloldali, anélkül, hogy kommunista lenne. Kovács persze egy kommunista párt tagja volt, de - tanusíthatom - már akkor sem gondolkodott kommunista módjára. Később - mint közismert - azok egyike volt, akik legtöbbet tettek a diktatúra lebontásáért. Ennyit a meghallgatáson is elhangzott véleményről, amely szerint a múltja alkalmatlanná tenné a tisztségre.

Később, 1994-ben, amikor először lett külügyminiszter, az tűnt fel számomra, mennyire megtalálja a hangot velünk, újságírókkal. Nem volt ellenséges, mint nem egy MDF-es politikus, és nem volt "bratyizós", mint sok MSZP-s. Úgy lehetett vele beszélni, mintha régi, személyes jóbarát lenne. És ami persze ennél sokkal fontosabb: olyan külpolitikát vitt, amely üdítően különbözött az előző - és az utána következő - ciklus nacionalista irányvonalától.

Viselkedése azonban lassan megváltozott. Nem éppen előnyére. Kezdett sértődős lenni. Először csak a sajtóértekezleteken tette szóvá a szerinte nem megfelelő kérdéseket, később már kifogása volt egyes újságcikkek témaválasztása ellen is. Ezek a tulajdonságai igazából azonban csak második külügyminisztersége alatt fejlődtek ki. Szereptévesztésbe esve megpróbálta szerkeszteni a róla és politikájáról megjelent cikkeket, újságírókkal hadakozott, és hiú módon vitatta el mások érdemeit. Mindezektől azonban még kezelhető maradt, könnyen belefért, az "ő is csak egy politikus" sémájába. Általános megítélés szerint a legnagyobb hibát azzal követte el, hogy tovább ragaszkodott a miniszteri bársonyszékhez, mint kellett volna. Kettős meghallgatásával - egy itthon, egy az európai parlamentben, azaz külügyminiszterként és biztosként - Strasbourgban is megütközést keltett; és ez akkori meghallgatására is rányomta bélyegét.

Tegnap, mint mondják mások is, ismét a régi volt. Vagyis hihetünk benne, hogy új tisztségében, távlatot nyerve immár ő is átgondolja, hol hibázott. Én nagyon remélem, hogy ha egyszer még összejövünk, akkor újra a régi, 1994-es Kovács Lászlóval találkozom.

Kepecs Ferenc, Népszava