Hiába, hogy mértékletes éltű a mi fejedelmünk, bizony mondom, úgy lakmározott tegnap, hogy már azt lehetett hinni, sohse hagyja abba. Kolbászt evett, végre igazi hazai kolbászt. Igazi hazait, érted ezt, néném? A gyesznyótoros pakkot a drága jó Bangóné küldte vízi postán, Isten áldja meg érte mind a két kezével. Bár azt nem tudom, a ténsasszony ugyan milyen paprikát vagy mifenét keverhetett bele, mert a fejedelem a nagy lakoma után egész éjjel hánykódva azt kiabálta párnák közt az ágyban, hogy pro patria et libertate. Meg azt is, hogy cum deo. Hogy mit álmodott, azóta sem hajlandó elmesélni, de az már szent igaz, hogy már vacsoránál is olyan különös dolgokat beszélt, hogy félő volt, még majd eret kell vágatni rajta.

Mert azt még el se beszéltem kedves nénémnek eleddig, hogy a' tegnapi estvéli órákban, mikor napnyugat felé tekintettünk ismét, hol édes hazánkat sejteni véljük, váratlan vendégségbe bátyámuram, Dugovics Titusz toppant be. Hozzá pedig, alighogy betoppanék, máris jó néhány feddő szava volt a fejedelemnek, ki más alkalmakkor pedig igen jó kedélynek örvend. És filozófice azt fejtegette neki a mi fejedelmünk, hogy nem lesz az jó, ha magyar állampolgárként ugrál. Mer' hogy pro primo, felelős hazafi nem ugrál a mélybe. Pro secundo, ha üstöllést ki nem gyógyíttatja magát perverzitásig vitt szuicid hajlamából, igen nagy kárára lesz az szegény magyaroknak, ha netán a Dugovics-féléknek is állampolgárságot találnának adni. Mer' ha esmét alá akarná vetni majd magát, a temetési segély akkor az egész famíliának járna, ami a mai ínséges időkben igen-igen megterhelőleg hatna a hazai kincstárra.

Ezzel Zrínyi Miklós is egyetértett, ki időközben szintén betére hozzánk Azt mondta, szent igaz a fejedelem érvelése, utóbb ő is ezért lett horvát állampolgár inkább. Mer' a veszélyes vitézség gyakran jár sebesüléssel, és nem akart ő terhére lenni a magyaroknak. Kolbászevés közben, mi tagadás, jófajta török áfium ellen való orvossággal is igencsak öblögettek, mígnem egyre inkább hangulatba keveredvén a jó atyafiak Arany egy különleges műgonddal megformált versét idézgették.

Hasadnak rendületlenül légy híve, ó magyar, írta vala egykor a márciusi ifjú, a Petrovics nevezetű legközelebbi barátja, hozzánk hasonló lelki bujdosásban, de a nagy urak e szavakat kiejtve már csakugyan térdüket csapdosták a kacagástól. Az idő múlásával maga Arany János is megérkezett, egy másik poéta forma ember társaságában. Ez utóbbi Adynak mutatta be magát. Nem tudom, néném hallott-e már bármit is felőle? Na, ők mindvégig csak csöndesen ültek, de aztán csak törtek ők is egy keveset a jó Bangóné kolbászából.

Hasadnak. Rendületlenül hasadnak - mondta az Ady nevezetű vendég, aki a poézis iránt mindvégig igen érzékenynek mutatta magát. Végül Arany sóhajtott fel. Itt nyugosznak a honvédek. Könnyű nekik, mer' nem élnek. - mormogta alig hallhatóan, csak úgy a bajsza alatt, a szavakat megszűrve foga kerítésén. De valahogy nem tudta olyan halkan mondani mégsem, hogy már a többiek is meg ne hallják. Nagy csönd támadt erre, az urak is abbahagyták egymás ugratását.

Angyal szállt el felettünk akkor. Azóta várjuk, hogy valaki hazavessen minket, valamint Jeruzsálemben a betegek várták a Siloé tója mellett, hogy az angyal felkeverje a vizét, és abban vessék őket. De azt az angyal keverte fel és nem ember. Hagyjuk a bölcsességnek angyalára magunkot, ő tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám jovát és csendességit kell kívánnom, és nemcsak különösön a magamét.

Kedves Néném!

Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól.
Amen.

A szöveget a XXI. századi filológiai kutatások számára közzétette: Gyarmati László