Egy hete érzi magát árvának az erdélyi magyarság. Hétfő óta dermedt döbbenet és keserűség üli meg a szíveket. Minden vészjósló hír ellenére utolsó percig hittük, reméltük, hogy megtörténik a magyar megújulás. Bíztunk abban, hogy az összetartozás- tudat erősebb a gyalázatos népbutító hírverésnél. Tévedtünk és csalódtunk. Nekünk már volt egy decemberi gyásznapunk, most már kettő van.

Hétfőn volt legnehezebb elviselni azt, hogy magyarok vagyunk. Rettenetes érzés volt szembesülni azzal, hogy Trianon óta Magyarországon is kisebbségbe került a magyarság. Nem az esett a legrosszabbul, hogy szülőföldünkön maradva nem lehetünk magyar állampolgárok is, hanem az, hogy a népszavazás során kiderült: nincs magyar nemzet! Mert nem az állampolgárság jelenti a nemzetet, ennél sokkal fontosabb a közös nyelv, terület és múlt, az együvé tartozás tudata, valamint a közös jövő tervezése. Szerintem a múlt vasárnapi vizsga az összetartozás-tudatról szólt. Ebből bukott meg a magyar állampolgárok közössége. Túl vagyunk rajta, élünk, tervezünk, de nincsenek illúzióink. Most sokkal jobban érzékeljük a valóságot, mint eddig, és ez nagyon fáj.
Hétfő estére gyászba borult Székelyföld, a templomokban őrzött nemzeti zászlókra fekete szalagokat tűztek, hálaadó istentiszteletek helyett könyörgéseket tartottak, Szent István népéért égő gyertyák fénye mellett imádkoztak. Keddre a döbbenetet sokakban düh váltotta fel, egy kávézó ajtójára kiírták, hogy nem szolgálnak ki magyar állampolgárokat, egyesek lemondtak a már kiváltott Magyar Igazolványukról, főpapok a Himnusz eléneklése ellen buzdítottak. Szerdán Székelyudvarhely főterén a lelkünkben élő lobogót akarták elégetni és testvértelepülési kapcsolatokat mondtak fel. Csütörtökön és pénteken még mindig mindenki a legújabb nemzeti tragédiáról beszél, s még szombaton és vasárnap is ez lesz a fő téma. Erről beszél a virágárus, aki kedden már nem rendelt piros szegfűt, erről a magyar tanár, aki most nem tudja, hogy miként szóljon diákjainak a nemzeti irodalomról, és erről beszél a köszörűsműhelyben kést élező konok tekintetű székely is, s közben kinyílik zsebében a bicska. Jövő héttől már másról is fogunk beszélni, de a lelkünkön ejtett seb sokáig megmarad.

Úgy tűnik, hogy Székelyföld népe már nem lesz a régi, az önzetlen vendégszeretet sokakban gyanakvássá változik, már nem dobban nagyobbat a szívünk egy magyar rendszámú autóbusz láttán, mert nem tudhatjuk, hogy valóban testvéreink ülnek-e benne.

Úgy érezzük, hogy a magyar állampolgárok többsége elárult bennünket, megtagadta a nemzetet. Ennek ellenére mi a népszavazás eredményének köszönhetően megerősödtünk. Erősödött az erdélyi tudat és a székely öntudat. A jövőben még jobban fogunk ragaszkodni a szülőföldünkhöz, mert tudjuk, hogy csak itt vagyunk itthon. A határon túl ugyanúgy kisebbségben lennénk, mint az a másfélmillió magyar, aki a közös jövő mellett szavazott.

A nemzeti megújulás tőlünk fog elindulni, s kezdődjön ez azzal, hogy keblünkre öleljük mindazokat, akik nem tagadtak meg bennünket. Tudom, hogy sok magyar állampolgár ezt a tragédiát még nehezebben éli meg, mint mi. Vannak olyanok, akik hétfő óta feketébe öltözve járnak, mások gyászszalagos kokárdát viselnek. Van, aki nyílt levélben követ meg bennünket mások helyett, sokan szégyenérzetük miatt nem akarnak Erdélybe jönni.

Ez így nincs rendjén! Olyan helyzetbe engedtük sodorni magunkat, amelyből az e heti megnyilvánulások nem jelentenek kiutat. Most végre tudjuk, hogy hányan vagyunk. Össze kell fognunk és nagyon sokat tennünk azért, hogy többen és egyre többen legyünk!
Nem szabad elutasítanunk a hozzánk érkezőket, hiszen aki ezek után eljön Székelyföldre, az közénk való. Nem válthatja fel nemzeti imánkat a Székely Himnusz, csak olyanokkal nem szabad együtt énekelnünk, akik teli tüdővel zengik az Internacionálét. Nem égethetünk zászlót, nem feledhetjük el közös múltunkat, s a közös jövőről sem mondhatunk le.

Nagy feladat előtt állunk, össze kell terelnünk a szétszóródott nyájat!

Sepsiszéki Nagy Balázs
Sepsiszentgyörgy, 2004. december 9.

erdely.ma - fideszfrakcio.hu