Illetve miket is írok hogy kellett...
Nem, nem, ezt nem lehet felfogni. Hogy huszonévesen, erejük teljében hagytak itt minket a jók. A legjobbak. Tavaly Fehér Miki, most Anita... E szörnyűség ugyanakkor fájdalmasan rávilágított arra, milyen helyzetben van a sport mifelénk. Hogy csupán egy varázslatos tehetségű sportoló halála kerülhet be a legnézettebb műsorokba. Kulcsár Anita pusztán most vált érdekessé a kereskedelmi tévék esti magazinjaiban - arra korábban még csak fel sem figyeltek, hogy nyolcvan-kilencven százalékos hatékonysággal használta ki az adódó lehetőségeit, amíg kihasználhatta.
Az olimpiából sem az igazi bajnokok voltak érdekesek, csak az ilyen-olyan okból üldözöttek. Földi adón normális időszakban nem kerülhet képernyőre egyetlen sportesemény sem, a kereskedelmi adók híradóiban kizárólag a "saját sportágak" kiemelkedőbb hírei kaphatnak helyet, bár a futballt adó kereskedelmi adó szombat-vasárnaponként nem közli az elitosztály friss eredményeit sem.
Kulcsár Anitát csak akkor ismerhette meg az ország, amikor már nem kérhetnek tőle autogramot azok, akik rácsodálkoztak tündéri lényére, akik szimpatikusnak találták. Pedig ő és többi társa is megérdemelte volna - megérdemelné -, hogy pályájuk csúcsán is ugyanannyit foglalkozzanak velük, mint ezzel a sok felfújt lufival, akiket a különféle médiumok úgy pumpáltak úgynevezett sztárrá, hogy a legkülönfélébb kreált sztorik közreadásával feltupírozták őket a plebs szemében. Akik megfeszülnek, akik valóban világklasszisok a maguk területén (ide értendők legjobb tudósaink, feltalálóink, orvosaink is, amúgy), csupán szűk körben ismertek. Velük valami szörnyűségnek kell történnie, hogy azok, akik a szűrőt képviselik a való világ és a széles nyilvánosság között a délelőtti értekezleten azt mondják: hozzatok anyagot Kulcsár Anitáról. (Épp most tettem pontot az iménti mondatra, amikor a tévében beharangozzák a Fókusz egyik keddi anyagát: szobrot avattak Fehér Miklósnak...) A kézilabdát ezzel le is tudták jó időre. Megjöttek a gyásztáviratok is azoktól, akik nemrég arról szavaztak, hogy lefelezik a magyar sport állami támogatását. Egy pillanatra megfogták a kézilabdázók, a mély gyászba borult honi sporttársadalom kezét - majd megint elengedték.
Kis idő, és a sportolók itt maradnak, mélabús magányban. Megszokták. Azzal a gyötrő, fojtogató hiányérzettel, hogy ő már nincs többé - azzal nekik kell megbirkózniuk, magukra hagyva, egyedül.

Csurka Gergely, Nemzeti Sport, 2005. január 25.