Az 1998-as választás már végérvényessé tette: a szabad demokraták megállíthatatlanul csúsznak a lejtő végéig, a politikai életből való kiiktatódásig. A szövetség tízéves fennállását ünneplő, 1998 novemberében nagypárti külsőségek között megrendezett kispárti születésnap utóélete azonban megmutatta, hogy a gondosan tervezett villódzó háttér ellenére sem lehetett a buli országos esemény. Nem lehetett, mert kiviláglott: ünneplés van, program nincs - csak tagadás. Csupán egy, a vereségét megemészteni nem tudó, illúziókat tápláló, önmagát meghatározónak tartó csoport emel magasba egy tollpihét. A tudósítások jobbára szűkszavúak voltak, a publicisztikák, elemzések többsége a szabad demokrata ideológusok (TGM, Eörsi István) és a párttal szolidáris publicisták terméke volt. Igazolódott, amit a szocialista vonzalmú Ágh Attila írt: az SZDSZ nem (volt) képes "betölteni a vezető ellenzéki párt szerepét, mert csak egy szűk társadalmi profilt képviselt... kezdettől fogva nem tudott megfelelően kommunikálni egy szélesebb társadalmi környezet képviselőivel..." (Népszava, 1998. november 25.)
Abban azonban nem tévedtek a pártközeli értékelők, hogy a szabad demokraták 2002-ben megkerülhetetlenek lesznek a szocialisták számára. Igaz: ez nem az SZDSZ, hanem a jelentősen megerősödött polgári erők miatt történt. A szabad demokraták zuhanórepülése tehát nem ért véget; csupán a földbecsapódás odázódott el.
A Medgyessy-ügy miatt kialakult pártválság, a nyilvánvaló elvtelenség (netán elvhűség?), melynek következtében immáron Kis János, a párt emblamatikus alakja, az utolsó valóban mértékadó alapító atya is szakított az SZDSZ-szel, azt mutatja: elérkezett a végóra. Elérkezett, hiszen a szabad demokraták a demokráciáról, az egyén szabadságáról, a tiszta közéletről, a politikai erkölcsről hirdetett nézeteik konyhahulladékait szórták a kukába. Eltépődött tehát az utolsó szál, ami a régmúlthoz kötötte őket.

Speidl Zoltán, Heti Válasz