Bocsánatot kérne az öregecskedő feleségektől, a nagy jólétben élő lakosságtól, az ellenzéktől, annak vezetőjétől, az araboktól, a határon túli magyaroktól, minden kisebb-nagyobb közösségtől, csoportoktól, nemzetektől, az egész emberiségtől, szóval mindenkitől, akik egy-két nappal korábban, beszédírás közben az eszébe jutottak. Az ilyen kommunikációs stratégiának számos előnye lenne. Egyrészt nem untatná hosszasan a hallgatóságát, másrészt az ország állapotáról, gondjairól, sikereiről, jövőjéről pontosan annyit, ha nem többet tudnánk meg, mint akkor, amikor a kozmetikázott, gyakran légből kapott "tényeket", fantaszta terveit sorolja. Harmadrészt, és ez sem utolsó szempont, elkerülné a sértődéseket, a belpolitikai viharokat, a nemzetközi botrányokat, a diplomáciai bonyodalmakat, s megkímélné magát és közönségét az utólagos magyarázkodástól. Mert az roppant kínos bír lenni. Mint vasárnap este is A szólás szabadsága című, megbízható tévéműsorban, amiből nagyjából az volt kihámozható, hogy Szili Katalin csak azért nem utazik Rijádba, mert nincs kedve hozzá. Adódott volna számos, egyéb kifogás is, például lejárt az útlevele, segíteni kell megírni a gyerek házi feladatát, mosásban van a csadorja, a szaúdiak mostanában nem látnák szívesen, de ezek nem hangzottak el. Miként az sem, hogy egy miniszterelnöki poénkodás következtében a magyar-szaúdi kapcsolatok a mélyponton vannak, s az eddigi bocsánatkérések egyáltalán nem elégítik ki a sértett arabokat. Nagy baj, hogy Gyurcsánynak felettébb sűrűn kell exkuzálnia magát, ám hiába szerzett e téren kivételes tapasztalatokat, "bűnbánatainak" szívből jövő őszinteségét még soha nem sikerült elhitetnie. A hazai nyilvánosságnak szánt, hányaveti, akinek nem inge, ne vegye magára típusú "vezeklése" felért egy Horn Gyula-i Na és!-sel. Akkor is inkább a mentségeit sorolta, mondván: "Azt gondolom, hogy egy szatirikus műsorban egy pontatlanul, rosszul és talán hibásan megfogalmazott, szatirikusnak szánt válasz talán csak akkor adhat okot ilyen fokú félreértésre, ha mögötte van némi politikai intolerancia, talán fokozott érzékenység, esetenként talán még rosszindulat is." Úgy látszik, a szaúdiak nem vevők a nálunk meghonosodott, következmények nélküli cinizmusra, s nyilván a helyi Fidesz nyomására hajlamosak félreérteni, ha csípőből leterroristázzák őket. Persze, ha politikailag toleránsabbak, jóindulatúbbak lennének, ők is a hasukat fognák a röhögéstől, de sajnos nem értik a modern, XXI. századi szociáldemokrácia sajátosan lendületes humorát. Különben is, nem az a hibás, aki a hülyeséget mondta, hanem az, aki meghallotta. A kíváncsiskodók magukra vessenek. Azóta a magyar diplomácia nem győz kapkodni, mellébeszélni, tagadni, magát cáfoló nyilatkozatokat kiadni, feltehető, hogy Gyurcsány rendszerében ebből áll a diplomácia művészete.
A bocsánatkérés nem megy Gyurcsánynak, viszont a köszönetnyilvánítás sem az erőssége. Legutóbb Moszkvában rebegett hálát a Szovjetuniónak, hogy hatvan évvel ezelőtt felszabadította hazánkat. Sajnos, az ő mikrofonját nem némították el, mint Jelcin elnökét a magyar parlamentben, amikor 1956-ért kért bocsánatot. Talán még azt is megérjük, hogy a miniszterelnök köszönetet mond a törököknek, mert 1541-ben felszabadították hazánk középső harmadát a magyar elnyomás alól. Mindenesetre köszönetnyilvánítás helyett is jobban járnánk, ha eleve bocsánatot kérne.
Kovács László, a rutinos külügyér rátapintott a lényegre. Amint meghallotta a szaúdi labdarúgók leterroristázását, azonnal tudta, hogy diplomáciai kármentesítésre lesz szükség. Valójában, nem csak Gyurcsány megszólalásaikor, de minden tette, intézkedése, gondolata, ötlete nyomán égető szükség lenne kárbecslésre, kárfelmérésre, kármegelőzésre, kárelhárításra, kárrendezésre. Mert ha így megy tovább, a végén még azt is elvárná tőlünk a károkozó, hogy mi kérjünk bocsánatot.

Ugró Miklós; Magyar Nemzet

mno.hu - fideszfrakcio.hu