Az amerikai elnök célja, hogy begyógyítsa az Irak okozta transzatlanti sebeket, s ennek érdekében, ha kell dédelgeti a franciákat, hízeleg a németeknek, és talán még az oroszok demokráciafelfogását is csak egy kedves dorgálásban részesíti. Mindezt betetézve Pozsonyba "történelminek" szánt beszéddel készül, amellyel ismét új fuvallattal erősíti "a szabadság tüzét", amelyet állítása szerint "ő gyújtott meg a világban".

A megbékélést kétségtelenül több tényező is segíti. Először is - jegyzi meg a francia Liberation - Busht újraválasztották, és az európai vezetők tudják, hogy együtt kell működni vele a következő négy évben. Rendben lezajlottak az iraki választások, a palesztin és korábban az ukrán elnökválasztás, és bár Bushnak nem sok köze volt ezekhez, mégis jobban el tudja adni a demokrácia exportjára alapuló stratégiáját.

Európában azonban érdeklődéssel vegyes kétkedéssel fogadták az amerikai hangnemváltást. Egyrészt azért, mert nagyon is tisztában vannak azzal, hogy Bush mosolya sem rejtheti el az Európa és Amerika közötti érdek- és szemléletbeli különbségeket. Mint az osztrák Der Standard fogalmaz, csak részben volt igaza George Bushnak, amikor kijelentette, nincs hatalom, amely szétválaszthatná az Egyesült Államokat és Európát. Az amerikai elnök megállapítása ugyanis csak azokra a közös értékekre igaz, amelyeken a társadalmaink alapulnak, de nem igaz azokra a módszerekre, amelyekkel ezeket az értékeket érvényre akarják juttatni. Valahogy így látja ezt Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai képviselője is, aki szerint az Egyesült Államok és Európa a célokat tekintve teljes mértékben azonos álláspontot képviselnek, és "csak" a módszerekben különböznek. Ez a "csak" azonban súlyos nézetkülönbséget takar. A Bush vezette Amerika 2001. szeptember 11. sokkjából eredezteti a jogot arra, hogy a világ "fennmaradó részét" szükség esetén erővel is jobb belátásra bírja. Ezzel pedig szemben áll az európai álláspont, amely szerint az eszközök megszentségteleníthetik a célt, ugyanis az értékek terjesztésének módszere magukról az értékekről mond ítéletet.

Mindezt még megfejelhetjük azzal, hogy az ördög a részletekben rejtőzik, a nézeteltérések listája pedig még nagyon hosszú, bár e témákat nyilvánosan legalábbis igyekeztek kerülni. Említhetjük az iráni atomszándékot, amelyről Washington nem igazán akar tárgyalni, míg az Európai Unió elsősorban ebben látja a kiutat. Mindez elsősorban talán a biztonságpolitikáról vallott felfogás különbségével magyarázható, míg a Kína elleni fegyverembargó feloldása körüli vita komoly érdekellentéteket takar. Kétségtelenül el lehet fogadni Bushtól, hogy Kína még messze van a demokráciától és az emberi jogok helyzete nem kielégítő, ugyanakkor egyebek mellett valahol az erős Európa egyik előfeltétele az ilyen lehetőségek kiaknázása is. Emellett nyilvánvaló az is, Amerikának nemcsak Európa és Kína, hanem Európa és Oroszország partnersége sem áll érdekében, s meg is tesz mindent ennek megakadályozására. Mint ahogy továbbra is "rájátszik" Washington az új Európára, ezzel is piszkálva Párizst és Berlint és gyengítve az európai egységet.

Bush mosolyoffenzívája tehát csak szerény eredményeket hozott. A retorika megváltozása sem jelenti például egyértelműen azt, hogy Amerika valóban erős és egyenrangú Európát szeretne partnereként. Így aztán csak a jövőben dől el, hogy valóban a viszony megújulásáról van-e szó.

Forrás: Stier Gábor, Magyar Nemzet, 2005. február 24.