Az egyszeri választó legfeljebb korrekt vagy nagyon is célirányos kérdésekkel operáló közvélemény-kutatások révén befolyásolhatja a döntéshozókat, míg tekintélyes értelmiségi csoportok a közvetlen nyomásgyakorlás eszközével is élhetnek.Ha eltekintünk - és remélem, bátran eltekinthetünk - a szocialista europarlamenter Lévai Katalin az ügyhöz méltatlan felajánlkozásától, az elmúlt hetekben két, egyelőre nem hivatalos köztársaságielnök-jelölt nevétől hangos a közélet: Szili Katalinétól és Sólyom Lászlóétól.

Nem szándékom megsérteni a házelnök asszonyt, de ha kettejük életművét, felkészültségét, a köztársaságért tett erőfeszítéseit összevetjük, akkor a józan és elfogulatlan elme ítélete szerint az Alkotmánybíróság első elnöke javára billen a mérleg. Ettől még az államfői ambícióit nyíltan vállaló Szili esélyesebbnek látszik a szekértáborokon átívelő értelmiségi összefogást maga mögött tudó Sólyomnál, aki illő visszafogottsággal fogadta a nevét a zászlójára tűző civil mozgalom fellépését.

A házelnök jelölése mellett kardoskodó szocialista csoportok figyelmébe ajánlom, hogy a köztársasági elnöki poszt nem jár vigaszágon a belső pártküzdelemben alulmaradt politikusnak. A Gyurcsány Ferenc - a kis magyar Hodorkovszkij - hatalomátvételét ellenző, majd párttisztségétől megváló Szili Katalin melletti MSZP-s mozgolódásban mintha a kádári balanszírozás hagyománya és a lelkiismeret-furdalás öltene testet. Ha komolyan vehetnénk az úgynevezett SZDSZ fogadkozásait, miszerint pártpolitikust nem látnának szívesen államfőként, akkor a parlament elnökét nyugodtan törölhetnénk az esélyesek listájáról, hiszen a parlamenti szavazás harmadik fordulójában sem lenne esélye az egyszerű többség megszerzésére.

Gondolhatnánk, Gyurcsánynál sem ő az ideális jelölt, ám meglehet, a csavaros eszű időközi kormányfő inkább látná a köztársasági elnök javarészt protokolláris szerepében egyik vetélytársát, mint aktív pártpolitikusként. Ha viszont komoly politikai hátország nélküli elnököt szeretne, akkor olyan jelöltben gondolkodhat, mint Glatz Ferenc, Göncz Kinga vagy Bárándy Péter.

Az MSZP-ben nagy az elszánás, mondván, volt már liberális és konzervatív értékrendű elnöke a köztársaságnak, itt az ideje, hogy baloldali személyiség költözzön a Sándor-palotába. Nem minősítve e magasztos érvet, halkan megjegyezném, hogy 1995-ben az akkor abszolút parlamenti többséggel rendelkező párt mondhatta ki a döntő szót az elnökválasztás ügyében: így kezdte meg második államfői ciklusát a minden tekintetben MSZP-konform Göncz Árpád.

A fel-felhorgadó követelésekkel szemben az alkotmányos hatalmi struktúrába harmonikusan illeszkedő megoldásnak tartom, hogy nem a nép, hanem az általa választott Országgyűlés határoz az államfő személyéről. Igaz, így a pártok alkuja dönti el a kérdést. De a többséggel rendelkező pártoknak is kell a felelősséget viselniük azért, hogy kit emeltek az elnöki székbe, s a választók majd ezt is mérlegre tehetik. A polgári jobboldal Mádl Ferenccel magasra tette a mércét.

Forrás: Szerető Szabolcs, Magyar Nemzet, 2005. március 17.