A parlament elnöke néhány gesztusával (nómenklatúrás nyilatkozat, különvélemény a népszavazás ügyében, interjú a nevetségesen alacsony balliberális toleranciaküszöböt átlépő Vasárnapi újságnak) az emberarcú szocialista képét mutatta az ország azon felének, amelyet a kormányoldal és véleménydeformáló médiaértelmisége naponta megaláz, lecsürhéz és másodrendű állampolgárként kezel. De ez mégis kevés ahhoz, hogy az ellenzék az úgynevezett SZDSZ megbüntetése és egy jó kis koalíciós vircsaft reményében, az MSZP-vel együttműködve Szilit a legfőbb közjogi méltóság székébe emelje. Ráadásul a szocialista politikus jelenlegi posztján sokszor a jó ízlés határát súrolva érvényesítette pártja érdekeit, gondoljunk csak az MDF-frakció háborújában házelnökként játszott sajátos szerepére. Félreértés ne essék, Szili Katalin megválasztása semmiféle jóvátehetetlen kárt nem okozna a köztársaságnak, de - az elődökre is tekintettel - illene néhány olyan elvárást megfogalmazni az államfői poszt várományosával kapcsolatban, amelynek a házelnök asszony szerintem aligha felel meg. Ilyen például, hogy a jelöltnek legyen széles körben elismert szakmai, netán tudományos életműve. Közreműködni a jogállami intézményrendszer kiépítésében, pártatlanul vezetni hosszú évekig az Alkotmánybíróságot, nemzetközileg is jegyzett elméleti munkákat publikálni - ez életmű. Többé-kevésbé ügyesen lavírozva pártkarriert építeni, megvonni a szót Répássy Róberttől - ez nem.
A közelgő köztársaságielnök-választás olyan huroknak látszik, amelyet magának kötött a kormányoldal, s most éppen a fejét igyekszik beledugni. Az ellenzéknek semmi oka, hogy mentőövet dobjon a saját magát szorult helyzetbe lavírozó koalíciónak. Csak akkor érdemes lemondania az ellenjelölt-állításról, ha a baloldal megtalálja a maga Mádl Ferencét. Erre egyelőre nem sok jel utal. Akár megnevezi a szocialisták ma összeülő vezetősége a párton belüli jelölőversenyt toronymagasan megnyerő Szili Katalint, akár elhalasztja a döntés bejelentését, nehéz lesz olyan megoldást találni, amelyik egyetlen koalíciós csoportnak sem okoz érdeksérelmet és presztízsveszteséget. A zavar jele, hogy a rossz emlékű médiaháború egyik kulcsszereplőjét, Gombár Csabát az MSZP figyelmébe ajánló, önmagában jelölni sem képes szabad demokrata törpefrakció is összevissza nyilatkozik az államfőválasztás ügyében. Gyurcsány Ferenc - a kis magyar Hodorkovszkij - eközben tőle szokatlan módon - éppen erről ne lenne határozott véleménye? - távol tartja magát az elnökjelölési vitától. Annyira nem érzi erősnek magát, hogy megállítsa a Szili Katalint magasba emelő szocialista áradatot, ám arra jó okkal számíthat, hogy a piszkos munkát helyette is elvégzi a pártpolitikus jelölését - eddig - makacsul elutasító koalíciós partner. A kormányfő egyébként helyesen mondja, hogy a köztársasági elnök megválasztása a parlament feladata. Ebből azonban az is következik, hogy csak magára rak felesleges terhet a koalíció, ha szakítópróbaként kezeli az ügyet. Egy titkos szavazáson az ellenzék és a kormányoldal egy része együtt is megválaszthatja az elnököt. Az a jelölt nyer, aki a képviselők kétharmadának vagy a harmadik fordulóban csupán relatív többségének a támogatását elnyeri.
Ha a többi párt kitart álláspontja mellett, Szili Katalin odáig jut az őt a Sándor-palotába delegálni igyekvő szocialistákkal, mint öt éve Torgyán József a kisgazdák hűségnyilatkozataival. Tetszettek volna többséget szerezni.

Magyar Nemzet, Szerető Szabolcs