Talán a nagy francia, a mi Arany Jánosunk és Petőfink kortársa, Baudelaire volt az első, aki észrevette, hogy a költészet egyetemes nimbusza és kollektív szerepe változóban van. A nagy francia valami olyasfélét észlelt, hogy a poézis nem "közügy" többé, pontosabban szólva tán azt: nem látszik annak, mert árnyékot vet rá a sok szekularizált handabandázás.
Nem véletlenül említem éppen Baudelaire-t, hiszen abban az országban élt, mely a maga korában a legérzékenyebben reagálhatott az egyetemes kérdésekre, nem volt elfoglalva a nemzetté válás megkésett és romantika hevítette gondolatkörével, miként a mi poétáink, akik hiányzó ősmítoszok, regék és hősköltemények megalkotásával igyekeztek pótolni mindazt, amit a németeknél, angoloknál és franciáknál régen, a maguk idejében megalkotott Wolfram von Eschenbachtól Rabelais-ig, Charles d'Orleans-tól Ronsard-ig, Shakespeare-en át Swiftig és Goethéig annyi jeles mester. Baudelaire-nek nem kellett nagydobra vernie a maga franciaságát, úgy volt természetszerűleg az, hogy a francia szót - emlékezetem szerint - tán csak egy-kétszer írta le, akkor is inkább maliciózus színárnyalatban.
Baudelaire keveset publikált, művei "visszhangjára" fütyült, ahogy a nyomdokaiba lépő Mallarmé és Rimbaud, Stefan George és a mi ifjú Babits Mihályunk is. Végül persze ők is és a nyomukba lépők is rájöttek, mert rá kellett jönniük: elzárkózásuk "papi kaszt" ügyévé teszi a költészetet, ami tiszteletre méltó lehet ugyan, ám némiképp ellentmond a poézis eredeti rendeltetésének. Az újabb - és azóta is megoldatlan - kérdés tehát az lett volna: hogyan lehet a Kreis (George híveinek köre) vagy az ominózus "elefántcsonttorony" ablakát-ajtaját kitárni, de úgy, hogy a poézis eredendő, egyetemes létkérdéseket megvilágító természete se szenvedjen csorbát, ugyanakkor eljusson valahogy azokhoz is, akik nem feltétlenül a szellem beavatottjai.
Rá kellett jönniük, hogy a közérthetőség - amelyet a "költők udvariasságának" szoktak mondani - nem feltétlenül elvetendő, hogy lehet valaki úgy is poétai és spirituális arzenáljának teljes birtokosa, hogy műve vagy művének legalábbis bizonyos vonatkozásai mindenki számára nyitva állnak. Jó példa lehet erre mondjuk Apollinaire, Rilke vagy Pilinszky és Weöres műve, pontosabban szólva művének jó néhány darabja. Apollinaire híres Bestiáriumának négysorosai, Rilke néhány dalszerű, korai műve, Weöres Rongyszőnyegének és Magyar etűdjeinek legtöbbje, József Attila ősi reminiszcenciákat ébresztő Regölője, Eszmélete és Ódája vagy A hetedik című verse a maga szövevényes egyszerűségében a népköltészettel is összesúrlódik, miközben a vájt fülűek és makacs ezoterikusok minden igényét kielégíti.
A tovatűnt huszadik századot sokan próbálták már röviden definiálni, ám nagyot aligha tévedünk, ha a politika korának mondjuk. Hogy ez mi mindent jelent és jelenthet, messzire vezetne. Egy biztos: a politika, a hatalom, a gazdasági gyarapodás vagy kevésbé gyarapodás, az "etnikai tisztogatások", a térképekre huzigálható absztrakt vonalak (minden tragikus vonatkozásukkal), a szabadságharcnak álcázott maffiaháborúk és egyebek, az életnek és a létnek - e két dolog gyakran súrlódik egymáshoz, bár közel sem ugyanaz: nem az a szintje, mélysége és magassága (a latin "altus" mindkettőt jelenti, miként Arany János kalapja, amelyet "ha felteszek, magasság, ha leveszek, mélység") - nos, a politika nem az a szintje az életnek és a kollektív bölcseletnek, amelyik képes volna az egyetemes gondok közelébe férkőzni, hirdesse bár ezerszer is az ellenkezőjét.
A mi sokat emlegetett rendszerváltásunk, -változásunk is csak periferikus kérdés a XX-XXI. század emberiségének életét, sorsát és egyetemes kilátásait illetően. Az a fő kérdés, amely korábban a mi boldogtalan országaink első számú dilemmája volt, nevezetesen a szabadságé, egyik napról a másikra megoldódott, ám a helyébe más kérdések tolultak. Többek között a szabadsággal való élni tudás, a pénz kontra szellem, az érték vagy tömegkultúra kérdései. Amiből kiviláglik: a gondok-bajok sokkal mélyebben rejtőznek, semhogy azokat bármilyen akarnok megváltói póz és hatalmi hókuszpókusz elérhetné. Épp ezért nincsen különösebb értelme annak, hogy bárki is az irodalom, az irodalmi élet "megosztottságán" keseregjen. Amit és akiket meg lehet osztani, szekértáborokba lehet terelni, megérdemlik. Szót sem érdemes vesztegetni rájuk. Morfondírozni persze lehet azon, miért így és miért nem amúgy, miért ez és miért nem amaz.
Ady, Babits és Füst Milán, Krúdy és József Attila, Weöres vagy Pilinszky művét nem lehet "megosztani". Meg lehet persze próbálni, de jobb hozzá sem fogni. Sokkal bölcsebb meggyújtani egy szál gyertyát vagy elhelyezni egy csokor virágot a Gát utcában, Nagyszalontán, Szatmárcsekén, Szekszárdon, Csöngén vagy a Kerepesi temetőben. Netán eltűnődni a Vanitatum vanitas, a Vér és arany, a Hídavatás, a Merülő Saturnus, a Téli dal (Babits!) vagy a Költőnk és kora strófái felett.

Szepesi Attila; Magyar Nemzet

mno.hu - fideszfrakcio.hu