Az égető kérdésekre mindig látni lehet a megoldást, s ezt nyújthatja az egyház az embereknek, ám a tézisek kétezer évesek, amelyek semmilyen kiigazításra nem szorulnak. Az egyház az emberekért van, s mivel a tagjai is emberek, ezért bizony hibázhat is. A célunk az, hogy minél kevesebbet hibázzon. De semmiképp nem lehet a cél az, hogy felvessük a homoszexualitás kérdését, az eutanáziát, az abortuszt vagy az óvszerhasználatot. Mint ahogy II. János Pál alatt ezek nem voltak témák, úgy XVI. Benedek alatt sem lesznek.
Joseph Ratzinger a jól ismert II. János Pál-i gyakorlatot folytatja. Nem lesz III. János Pál, hiszen elődjét nem lehet utánozni. Visszanyúl a XX. század elejére, és az első világháború pápáját vallja elődjének, a diplomata pápát, aki a vérözön idején vezette a világ legnagyobb felekezetét. A páncélbíborosból tehát páncélpápa lehet, aki elődjéhez hasonlóan képes a vészterhes időkben megfelelő utat mutatni a katolikusoknak, egyúttal minden jóakaratú embernek. Inkább diplomata, mint joviális lelkipásztor, ám a konklávé szerint ez kell a modern évezred egyházának élére. Már nincs szó aggiornamentóról, a Vatikán ablakai régen nyitva állnak, hogy megismerje a világot. A II. vatikáni zsinat is sikerrel járt, hiszen a nagy elődök, XXIII. János és VI. Pál pápa által megszabott kereteket végül tartalommal töltötték meg. A világháború utáni évek legnagyobb gondja az intézményi reform volt, amelyet csak tetéztek a kialakult kétpólusú világból fakadó tennivalók. Akkor még úgy tűnt, a nagyvilág követné Krisztus tanításait, csak a Gonosz vörös birodalma nem engedi hinni. Most, hatvan évvel később már látszik, a távoli országok valóban hisznek, ám a jóléti Európából lassan kivész Isten szeretete. Nyugat végtelen szabadosságáért cserébe hagyta ott hitét, térségünk pedig a kommunizmus hagyatékát nyögi, amely a lelkünket akarta. A Szentlélek üzenete talán ez volt a konklávénak: öltsön páncélt az egyház, mert nem szabad veszni hagyni Európát.
A sok alkalmas jelölt közül talán Joseph Ratzinger volt leginkább előtérben. Mint a nagy hatalmú hittani kongregáció vezetője, a bíborosok dékánja, az egész világ ismerte a nevét és tetteit. Ő volt az, aki II. János Pál pápa jobb kezeként az egyházi dogmákkal foglalkozott, akiben annyira megbízott a lengyel szentatya, hogy az Apostoli Szentszék legfontosabb tisztségébe helyezte. A konklávé döntése így egyszerre szól az emberről, aki a legjobb lesz Szent Péter utódjaként, de ugyanúgy az előző szentatya által ránk hagyott örökségéről is. Nem változik, nem is változhat a Szentszék irányultsága - ám ezt mindenki tudta azelőtt is, hogy felszállt a fehér füst.
Ami azonban talán különös fontossággal bír, az Ratzinger háttere, származása. Ha olasz pápát választanak, talán azt az érzést keltik a nagyvilágban, hogy a krakkói püspök trónra emelése volt az a bizonyos fecske, amelyik nem csinál nyarat. De ugyanígy komoly politikai jelentősége lett volna, ha egy latin-amerikai vagy afrikai bíboros fejére kerül a tiara. Nem mintha Ratzinger nem foglalkozna éppen olyan lelkesedéssel és szeretettel a harmadik világ népeivel, mint például a nigériai Francis Arinze vagy a brazil Claudio Hummes. A megközelítés más. Minden egyházfő saját úton haladva próbálja elérni a világ jobbá tételét, más alapokra kezdi felépíteni az általa vezetett egyházat. A világ számos problémáját együtt kell kezelnie az egyházfőnek, s nem csak egy-egy térség gondjait. Ratzinger személyisége és neve azt mondatja, Isten nem hagyja magára az öreg földrészt, s nem fogja hagyni, hogy a fejlett országokból kivesszen Krisztus szeretete. Nem egyszerű a feladat, harcolni kell a lelkekért, akik egy emberöltő alatt eltávolodtak Rómától. Ezt a küzdelmet azonban nem fegyverrel fogja megvívni az egyház, hanem szeretettel, bizalommal, önfeláldozással. Ha Isten nem hagyja magára Európát, nekünk sem szabad.

Sitkei Levente; Magyar Nemzet

mno.hu - fideszfrakcio.hu