Megannyi biztosíték olvadt ki, mikor a lap utcára került. Száz balláb-szökdelésben lefogadtam, hogy mint megkerülhetetlen aktualitást, Bolgár úr ön-közönséghergelője témájául tűzi majd. És lőn. (Ezért nem fáj a bal vádlim.)

A betelefonokban hallatszik egy hölgy, aki - élemedettebb korát meghazudtolva - verbális virgonc, hisz végre élő adásban mondhatja el, mekkora mocsok is az Orbán Viktor, szemét az Áder János. Bolgár mentségére legyen mondva, ejnye-bejnyézik rendesen; vétségére ugyanez, mármint hogy csak ejnye-bejnyézik. Az inkriminált "elmésség" szerinte a közélet mélypontja, a jobboldali sajtó ide züllött. Saját műsorát nyilván nem hallgatja - adásideje alatt mindig dolgozik -, mert a züllést, ha van, így orgánum- és oldalsemlegesen felfedezhetné abban is.

"Tamás Gazsit", a szakállas gúnyok filozófusát ő hívja fel - akkora az összhang köztük, hogy már-már intimitás beléjük hallgatni. TGM okosságaival szőrmentén meg is követi a nemzeti oldalt némely korábbi írásának hangvétele okán. Mindez, persze, leginkább arra jó, hogy magasra pattanó meditatív szerva legyen, amelyet aztán oly jólesik - mert könnyű - leütni: bezzeg az a mai állítás! A hivatalból elfogulatlan műsorvezető mérgesnek tűnik, s ilyenkor csak hatványozza dühe auráját a megkocsonyásodott műmosoly méze...

A csurranó cukorszirupon aztán olyan párhuzamok is elcsúsznak a műsorban, mint "ha Gyurcsány Ferenc mondta volna Orbánra, akkor mekkora cécó volna", és nincs az a szerkesztői opponálás, amely tisztázná: de hisz nem Orbán Viktor írta az elmeállítást...

De hát végül is mi történt? Andersen meséje szerint egy elfogulatlan, a társadalom félelmétől, prüdériájától és közönyétől még nem korlátolt gyermek kimondja, amit senki se mer. A botrány utána természetes a mesében is.

Szilver Ottó, Heti Válasz, 2005. május 12.