A vezető cseh politikusok részvétele Eduard Benes szobrának felavatásán nem is annyira magának a szobornak, a volt személyiségnek szólt, hanem elsősorban a cseh állami politikai doktrína melletti kiállás volt - állítja Bohumil Dolezal politológus a Mladá Fronta Dnes című liberális újságban megjelent írásában.
Ez a doktrína a szerző szerint két csoportra osztja az államokat: az egyik oldalon vannak a II. világháborúban győztes nagyhatalmak, míg a másik oldalon a vesztesek, a "rossz tengelye" mélyen belefúródva az Európai Unióba - Bajorország (vagy egész Németország?), Ausztria és Magyarország. Csehország frontállam, s a Benes-szobor felavatása egyike a háború csatáinak. S bár a legfőbb csapás Edmund Stoiber bajor kormányfő ellen irányult, a vita jellege olyan, hogy abba mások, köztük a magyarok is be lettek vonva.
A magyar szocialista kormánynak nemigen érdeke egy vita Csehországgal, de a probléma lényegét és saját közvéleményét nem hagyhatja figyelmen kívül, mutat rá Dolezal, majd tényszerűen megismétli a magyar kormányfő, külügyminiszter és kormányszóvivő egybehangzó megjegyzéseit a szoboravatással összefüggésben. Erre reagált Jirí Paroubek, akinek szavait a csehek ugyan határozottnak tartják, de a civilizáltabb országokban "inkább faragatlannak" minősítenék.
Paroubek szerint a csehek dolga, hogy tisztelik-e Benest, vagy sem, s őt sem zavarja, hogy Magyarországon szobrot állítottak Horthy Miklósnak, aki Hitler szövetségese volt. A magyaroknak pedig el kellene gondolkodniuk azon, hogy milyen szerepük volt Csehszlovákia szétverésében 1938-ban. Bár Paroubek szerint is a két országnak a jövőre kellene összpontosítania, a csehek most olyasmivel rukkoltak elő, ami semmiképpen sem kötheti őket össze. Hibás az az érvelés is, hogy "tisztelitek Hitler szövetségesét, szétvertétek a Csehszlovák Köztársaságot, így legfeljebb csak tarthatjátok a pofátokat" - jegyzi meg a cikkíró.
Dolezal szerint jó lenne ezt a történelemszemléletet legalább egy kicsit tágítani. Csehszlovákia szétverése előtt, még 1918-ban, az alakuló új állam terjedelmes, többnyire magyarok lakta területeket annektált. A magyaroknak a cseh nemzetállam nem mondott semmit, nem is tartották a sajátjuknak, nem akartak benne élni, s erre megvolt a jó okuk is: a nemzeti önrendelkezés, amelyet az akkori győztes hatalmak hangoztattak. Ez természetesen a magyaroknak nem adott jogot arra, hogy céljaik eléréséhez később Hitlerrel szövetkezzenek, ahogy a cseheknek sem arra, hogy Sztálinnal. Ami pedig Horthyt illeti, nem kell glorifikálni, de tény, hogy megpróbálta védeni a zsidókat és megpróbált átállni a
szövetségesekhez, amiért a németek internálták. Sztálin a háború után ezért nem követelte Horthy fejét. Horthynak Magyarországon csak egy szobra van, szülőfalujában, s annak felavatásán a legfelsőbb magyar vezetők nem vettek részt - mutat rá a politológus.
Nyilvánvaló, hogy nem ez a leglényegesebb. A lényeg az, hogy az íratlan cseh állami doktrína szellemében Csehország úgy bánik Magyarországgal, Paroubek pedig magyar kollégájával, Gyurcsány Ferenccel mint a győztes a legyőzöttel. A háború óta azonban eltelt hatvan év. Normális ez? - teszi fel a kérdést a szerző.

MTI - fideszfrakcio.hu