Mark Felt abban az FBI-ban emelkedett majdnem a csúcsig, amelyet a legendás J. Edgar Hoover szinte a semmiből teremtett meg. Amelynek politikai függetlensége, ezzel együtt számonkérhetetlensége fölött maga az alapító atya személyesen őrködött: míg az elnökök jöttek-mentek, Hoover maradt. 1972-ben, 77 éves korában Hoover meghalt, és a Fehér Ház elérkezettnek látta az időt, hogy a szövetségi nyomozó iroda felé kiterjessze befolyását: a szervezet élére kívülről küldött új igazgatót. Pár héttel később a Demokrata Párt irodájában elkövetett betörés, az ügy Nixonig vezető szálaival, alkalmat kínált Mark Feltnek - aki Hoover posztjának várományosa volt - a visszavágásra. A személyes sértettség és a politikai manipuláció miatt érzett őszinte aggodalom egyaránt szerepet játszhatott döntésében. A történelem mégis ez utóbbira fog emlékezni. Hálával.
Nálunk, úgy tűnik, a Mark Feltek sokszor hallgatnak még. Azok, akik például számot adhatnának arról, miképp törekszik a végrehajtó hatalom a politika igájába fogni a titkosszolgálatokat. Nekünk csupán - Tóth András személyében - egy olyan államtitkár jutott, aki a magyar "nemzetbiztonsági közösség" de facto fejeként legfőbb feladatának láthatólag azt tekinti, hogy lehetőség szerint semmi érdemi információ ne szivárogjon ki a kormány munkáját figyelemmel kísérő ellenzéki sajtóhoz, még akkor sem, ha a kormányzati munka hibáinak feltárásából elsősorban éppen a hatalom profitálhatna.
Legalábbis a nyugati demokráciák gyakorlatában példátlan, hogy a titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár - mint ahogy a Népszava egy tavalyi interjújából kiderül - a nemzetbiztonságiak bevonásával folytat keresztes hadjáratot azok ellen, akik a hivatalokban folyó korrupciót és visszásságokat a sajtó nyilvánosságával próbálják meg orvosolni. Nekünk csupán egy olyan nemzetbiztonsági államtitkár jutott, aki az évszázad botrányának ígérkező ügy főszereplőjével, Kulcsár Attilával szervez titkos találkozót. Eközben pedig a magyar sajtó jó részét nem a Kulcsár Attila vallomásában foglaltak érdeklik, hanem hogy ki szivárogtatta ki lapunknak a jegyzőkönyveket. Ki a magyar Deep Throat?
Hogy Magyarországon kevesen vállalják a kockázatot, hogy akár név nélkül információt adjanak, ebben nyilván a Magyar Nemzet is hibás. Mert legnagyobb körültekintésünk ellenére sem tudjuk garantálni forrásainknak azt, amit a Post újságírói, Bob Woodward és Carl Bernstein eddig garantálni tudtak. Mert az elmúlt években azt tapasztaltuk: sok esetben azokat, akik bizalmas telefonbeszélgetésekben és találkozókon tárták fel a visszásságokat riportereinknek, később megfenyegették, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, bármennyire is igyekeztünk kilétüket titokban tartani.
A hallgatás a telefon másik végén beszédes csend. Nem csak azoké, akik a visszaéléseket feltárhatnák. Beszédes, hogy egyre nehezebb szóra bírni az "ártatlan ügyekben" nyilatkozó, állását féltő illetékest, hogy az egyetlen ellenzéki lap munkatársait - minden bizonnyal hivatali túlbuzgóságból - kizárják a sajtótájékoztatókról, hogy lassan vaskos kötetekké duzzadnak szerkesztőségünkben azoknak a faxüzeneteknek a másolatai, amelyekben államtitkároktól és miniszterektől kérünk interjút, és amelyekre jobb esetben elutasító válasz érkezik, de sokszor válaszra sem méltatják őket.
Ki tudja, ki mitől fél? Bizonyára akadnak, akik Bob Woodwardtól és Carl Bernsteintől. E két riporter neve ugyanis az elmúlt három évtizedben összeforrt a hatalmat ellenőrző sajtó fogalmával.

Tóth Szabolcs Töhötöm; Magyar Nemzet

mno.hu - fideszfrakcio.hu