Az alkotmány francia elutasítása hatalmas pofon Európának, s ha ehhez hozzávesszük a hollandiai eredményt vagy a brit népszavazás jegelését, akkor nyilvánvaló az Európai Unió válsága. Mivel magyarázza az alapok ily mérvű megroggyanását?

A történtekkel kapcsolatban legélénkebben az a franciaországi eredmények nyilvánosságra kerülése utáni párizsi kép maradt meg bennem, amikor a szélsőbal és a szélsőjobb együtt énekelte az Internacionálét. E kép nagyon jól érzékelteti az európai politikai osztály súlyos válságát. Úgy látom, hogy a legkülönfélébb irányokból vált a pártpolitika játékszerévé az európai alkotmány ügye. Ebből következően az egyik legfontosabb tanulság, hogy az európai ügyek területén az egyes tagállamokban széles körű társadalmi egyetértést kell kiépíteni. Ellenkező esetben a nagy európai ambíciók meg fognak fenekleni. A nagy vízió aprópénzre váltása ugyanakkor maga az alkotmány, amely képes lehetne arra, hogy Európát hatékonnyá tegye.

A mostani válság az európai eszme válsága is. Minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette az értékek kiáltó hiányát, ami pedig az alkotmányban is tükröződik...

Ez az alkotmány mindenképpen előfeltétele az Európai Unió gazdasági értelemben vett versenyképességének, de a mi kis vízióink szempontjából is nagy jelentősége van. Csak két vonatkozást hadd emeljek ki! Először is, hogy az európai alkotmányban végre benne van a kisebbségi kérdés, amire mint alapkőre fokozatosan rá lehet építeni egy európai kisebbségvédelmi rendszert. A hét-nyolcfelé szakított magyarság számára ez ugyanolyan fontos eleme a víziónak, mint az összeurópai szempont. Egy másik elem pedig, hogy az alkotmány intézményes párbeszédet alakított ki az egyházak és az európai politikum között. Igaz, a keresztény gyökerekre való utalást kispórolta belőle, s ez mindenféleképpen szerepet játszott az európai politika és az emberek közötti szakadék mélyülésében. Ennek az eredményét látjuk Franciaországban és Hollandiában is. A hagyományos értékek nem kellő tiszteletben tartása a vidéki lakosság esetében például biztosan szerepet játszott abban, hogy ilyen helyzet alakult ki. Mégsem gondolom azonban, hogy az alkotmány lenne a hibás a leszavazásért. Sokkal inkább a pártpolitikai szemlélet, illetőleg az, hogy a politikai osztályok Európára, az európai alkotmányra terhelték át azt a felelősséget, amivel egyébként nekik kellene a saját társadalmakkal elszámolni. Úgy vélem, hogy az új alkotmányon illetve annak legfontosabb rendelkezésein keresztül vezethet az út az egyenjogúságon alapuló Európa víziójának a fenntartásához. Az alkotmány végleges bukása esetén ugyanakkor nagyon félek attól, hogy a régóta fenyegető a' la carte Europe koncepciója fog fölülkerekedni. Ki fog alakulni a meghatározó együttműködési formákban egy "mag Európa" és újratermelőik egy olyan megosztottság, amit éppen a csatlakozásunkkal véltünk leküzdöttnek. S ha a 25 tagú Európai Unión belül elindul egy felhígulási folyamat és e közösség magja továbbra is külön marad, akkor ténylegesen válságba kerül az európai eszme. Ez pedig azt jelenti, hogy a bővítés, a közép-európai térség valóságos integrációjának az esélye bukik meg. Bízom tehát abban, hogy az alkotmány és jogi megoldásai nem kerülnek a történelem süllyesztőjébe.

Tisztelem az optimizmusát, a most kialakult helyzetnek azonban sokak szerint már rövid távon is komoly következményei lehetnek. A nyugati társadalmak az unió problémáiért például jelentős részben az új tagokat teszik felelőssé, s ez a nemleges szavazás várhatóan több tagországban is lehűti az európai integráció túl vérmes híveit. A bővítés esetleges lassulásában ugyanakkor hazánk kimondottan ellenérdekelt, hogy mást ne mondjak, hátrányosan érintené például a romániai magyarságot...

A nizzai gondolati és jogi keretben megvannak az eszközök arra, hogy fönnmaradjon a bővítés lendülete. Ugyanakkor valóban megnő a jelentősége annak, hogy az Európai Unió tudjon magának időt biztosítani az új tagállamok "megemésztésére". Ezzel egyidejűleg nagyon fontos, hogy az EU ki tudjon alakítani egy életképes együttműködési modellt az olyan szomszédságában lévő országokkal, mint Törökország, Ukrajna, Oroszország, a Nyugat-Balkán vagy az egyes európai FÁK utódállamok. Hogy világos legyek, nem értek egyet azzal, hogy a 2007-13-as költségvetésben kevesebb figyelem jut a keleti és a délkeleti szomszédsági politikának, mint a mediterrán térségnek. Ez meggyőződésem szerint indokolatlan. Mint ahogy nem látom be azt sem, hogy miért kellene inkább vonatkoztatni egy támogatáspolitikát Törökországra, mint mondjuk Szerbiára.

Az elmondottakból egyértelmű, hogy a kormányzásra készülő Fidesz külpolitikusainak energiáit jelentős részben minden bizonnyal a jövőben is lekötik majd az európai kérdések, az utóbbi időben viszont szemmel láthatóan megélénkült az aktivitás más viszonylatokban is. Az elmúlt hónapok történéseiből az szűrheti le, mintha a Fidesz tanult volna az 1998 és 2002 közötti, sok esetben talán felesleges konfliktusokból és érettebben, pragmatikusabban politizálva minden irányban nyit. Itt van mindjárt az amerikai reláció, amely csak részben önhibájából, de beszűkítette a párt mozgásterét, most viszont több lépést is tett e viszony rendezésére. Nem ütközhet ez a nyitás az európai uniós meghatározottsággal?

Azt, hogy Magyarországnak választani kellene az Egyesült Államok és Európa között, kissé erőltetett felvetésnek tartom. Az Európai Unió tagjai vagyunk, s mint ilyen, tudomásul kell vennünk, hogy léteznek olyan kérdések, amelyekben ellentétesek lehetnek az érdekeink. Biztonságpolitikai szempontból viszont egy amerika és az európai hatalmak által alkotott működőképes NATO-nak nincs alternatívája. Ami pedig a Fidesz és az Egyesült Államok viszonyát illeti, a Gripen döntést és azt az igényünket, hogy nemzetközi felhatalmazás mellett vegyenek részt magyar csapatok bármilyen katonai akcióban, a párt politikusai továbbra is vallják. De a korábbi nézeteltéréseknek ezek csak a felszínét jelentik. Valójában az az amerikai adminisztrációban elterjedt nézetrendszer okozott gondot, mely szerint térségünkben a nemzeti érdekek felvállalása - ami a jobboldali pártok sajátja - destabilizáló lehet. A nemzeti érdekek érvényesítéséből viszont a Fidesz nem engedhet. Jelenleg azonban, mint az George W. Bush híressé vált rigai beszédében is tükröződik, változóban van az Egyesült Államok hozzáállása a posztkommunista erőkhöz. Úgy tűnik, tizenöt évvel a rendszerváltozás után elérkezett az ideje annak, hogy egyfajta morális tisztulási folyamat végbemehet a nyugati világon belül. Ennek lényege, hogy hasonlóképpen tud majd szembesülni a kommunizmus bűneivel, mint ahogy hasonlóképpen - nagyon helyesen - tette ezt a fasizmus rémtettei esetében. Így lassan világossá válhat, hogy a magukat szociáldemokratának valló posztkommunista erők nem feltétlenül a demokrácia bajnokai és letéteményesei. Ebben a folyamatban egyébként Németország mindenféleképpen nagyon fontos partner lehet, hiszen a jelenlegi trendek szerint nemsokára egy keletnémet kereszténydemokrata kancellár irányíthatja. E morális tisztulás jelei már tükröződtek az európai szervezetek több dokumentumában is, s minderre föltehetné a koronát, ha az Egyesült Államok elnöke '56 ötvenedik évfordulóján 2006. október 23-án ellátogatna Magyarországra a pesti srácok valamint a forradalom emléke előtt fejet hajtana.

Hasonlóképpen feltűnő a Fidesz aktív izraeli politikája, a Likuddal formálódó kapcsolat. Mi a szándék ezzel?

Semmi több, mint kialakítani azt, ami Európában megszokott. Egy jobboldali párt és a Likud együttműködése ugyanis Európában rutin. S hogy még világosabb legyek, tárgyalásaim tapasztalatai alapján állíthatom azt is, hogy Izraelben nem egy kis magyarországi politikai párt szemüvegén keresztül ítélik meg a Fideszt. Fontos, hogy a magyarországi polgári oldal se egy kis politikai párton keresztül szemlélje a zsidóságot, mert ez tévútra visz.

Folytathatnánk e sort közelmúltbeli moszkvai látogatásával, ahol felvette a kapcsolatot a kormányzó Egységes Oroszországgal is, de nézzünk inkább körül közvetlen szomszédságunkban. Kormányzása idején azzal vádolták a Fideszt, hogy összerúgta a port a szomszédos országok képviselőivel. Most milyen a helyzet?
Úgy látom, a félreértések elkerülése végett érdemes itt egy rövid számvetést végezni. Szlovénia és Horvátország kormánypártjai és miniszterelnökei gyakorlatilag közvetlen baráti kapcsolatban állnak a Fidesszel, illetve Orbán Viktorral. Elmondható az is, hogy a közelmúltban Szerbiában illetőleg Romániában az ottani meghatározó politikai erőkkel magas szinten folytattunk egyeztetéseket és ezt a továbbiakban is folytatni fogjuk. Az ukrán választási kampányban a jelenlegi elnök, Viktor Juscsenko mellett egyértelműen felléptünk akkor, amikor a magyar kormány Janukovics, illetőleg annak kárpátaljai leágazása, Gajdos István mellett kötelezte el magát. Ahol komoly problémáink vannak, az Szlovákia. Pozsony megnyilvánulásai ugyanis a magyar kérdésben egyre gyakrabban kezdenek az abszurdba hajlani. Mindenféleképpen intenzív párbeszéd kialakítására van szükség a szlovák kereszténydemokrata és a magyarországi jobboldali politikai erők között. Összességében elmondhatom, négyéves kormányzati tapasztalatunk arról is szólt, hogy felismerjük, az eredményesség szempontjából milyen nagy jelentősége van a pragmatikus együttműködésnek, amely elvszerű, de egyáltalán nem ideologikus kapcsolatépítés. Fontos tehát megtalálni a közös érintkezési pontokat. Hogy csak egyet említsek, ennek a térségnek egyfajta új közép-európaiság jegyében, közösen van csak jövője az Európai Unión belül is. Ha ezt nem teremti meg, akkor átjáróház lesz Nyugat-Európa és Oroszország között, ez a fajta kompország-kép regionálisan fog ránk vetülni. Ennek elkerülése érdekében pedig számos olyan elgondolás fölelevenítendő, mint ami a polgári kormányzás idejében akár visegrádi keretben fogalmazódott meg, így például az észak-déli infrastruktúrának a kiépítése.

Nem kerülhető meg, különösen december 5. után, hogy a kisebbségi politikát is ez a pragmatizmus hatja-e át? Várható-e, hogy a Fidesz retorikájában visszaszorul a határon túli magyar kérdés?

Sokan teszik fel a kérdést, hogy a Fidesznek nem lenne okosabb, ha most hallgatna a határon túli magyarok ügyéről. Ezzel kapcsolatban mindig el szoktam mondani, hogy nem, s e tekintetben egyértelmű a magatartásunk. Úgy látjuk, ez a kérdés két okból sem kerülhető meg. Az egyik, hogy a határon túli magyarság része a magyar polgári oldal identitásának. Másrészt, ha az ő problémájukra nem találunk megoldást, akkor ebben a régióban, a szomszédságunkban nem lesz tartós stabilitás. Ezért úgy ítélem meg, hogyha nem akarjuk, hogy a tehetetlenkedő Gyurcsány-kormánynak illetőleg a handabandázó radikális erőknek a martalékául odadobjuk a határon túl élő magyarok ügyét, akkor rendelkeznünk kell egy egészen világos alternatív nemzetpolitikai elgondolással. Ennek középpontjában az autonómia áll. És ezt nevezhetjük Vajdasági Magyar Nemzeti Tanácsnak, kulturális autonómiáról szóló erdélyi, romániai kisebbségi törvénytervezetnek, székely régiónak, kárpátaljai beregszászi járásnak, vagy éppen szubszidiaritásnak és önkormányzatiságnak az Európai Parlamentben. A lényeg, hogy ugyanarról beszélünk, az elnevezés e tekintetben mindig másodlagos. A kérdés tehát egyrészt az identitásunk részét képezi, illetőleg a térség stabilitásának a garanciáját hordozza. Erre a logikára kell felépülnie a Fidesz választási programjának is.

Úgy tűnik, december 5. ugyanakkor mintha jótékonyan hatott volna a Fidesz és az RMDSZ viszonyára. Az arculcsapás közelebb hozta a két pártot. Esetleg másról van szó?

Viszonyunk korrekt és rendezett. Orbán Viktos és én is rendszeresen találkozunk Markó Bélával. A december 5-ei népszavazás óta ez a kapcsolat valóban még intenzívebbé vált, mindez azonban nem jelenti, hogy ne lenne jó - sőt baráti a viszonyunk az RMDSZ-en kívül álló erőkkel vagy személyiségekkel is. Nyíltan megmondjuk a véleményünket, így például jeleztük az RMDSZ-nek, hogy a kulturális autonómia irányába tett lépésként értékeljük a kisebbségi törvénytervezetet, ugyanakkor annak választójogi részében az erdélyi magyar civil társadalommal együtt diszkriminatív és antidemokratikus elemeket is felfedezhetünk, amelyeket szükséges lenne korrigálni. Egyébként pedig az őszinteséget Erdélyben jobban szokták értékelni, mint mondjuk a szembe hízelgést, majd a hátbaszúrást, ahogyan ezt tette velük Gyurcsány Ferenc december 5-dikén.

Stier Gábor; Magyar nemzet, 2005. június 9.