Shakespeare-t idézve: "Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében, melynek hét felvonása / A hét kor." (Shakespeare: Ahogy tetszik, Szabó Lőrinc ford.)

Valóban. Gondoljunk arra, milyen más szerepet alakítunk gyermekként, szülőként, szeretőként, főnökként vagy beosztottként. Természetesen ezeket a szerepeinket nem úgy éljük meg, mint színészi alakításokat, hiszen belülről szemlélve számunkra ez a koherens valóság. Hogy szerepeket alakítunk, az akkor szokott a legélesebben kirajzolódni, amikor egyik szerepünk "élése" közben találkozunk valakivel, aki egy egészen más szerepkörünkben ismer minket. Ha például miközben "játsszuk" a főnököt munkahelyünkön, belép főnökünk, akinek szemében mi nem főnök, hanem beosztott vagyunk. Ennek szem előtt tartásával kellene megvizsgálni a címben felvetett kérdést.

Szinte mindennap hallhatunk megjegyzéseket arról, hogy miniszterelnökünk milyen színész. "Csak megjátssza, amit mond", hogy "ripacs", hogy "nagyszerűen alakítja a miniszterelnök szerepét" stb. A kérdés ilyen gyakori felvetése egy miniszterelnökkel kapcsolatban meglehetősen szokatlan. 1990 óta ez a téma nem merült fel. Sok szó esett Horn Gyula kezéről, Medgyessy Péter retorikai gondjairól, de személyiségük hitele ebben a vonatkozásban nem volt közbeszéd tárgya. Ez arra utal, hogy az emberek valami furcsaságot, szokatlant, huncutságot érzékelnek a minden tévécsatornán folyó szappanopera főhősének megnyilvánulásaiban.

De tényleg, milyen színész Gyurcsány Ferenc? A válasz rövid: rossz. Ha ugyanis jó színész lenne, senki nem arról beszélne, hogy hogyan játssza a miniszterelnököt, hanem arról, hogy milyen miniszterelnöki teljesítményt produkált. Csak a rossz színészen látjuk, hogy játszik, a jó tökéletesen azonosul a szerepével. A rossz színész szerepel, a jó éli szerepét, a rossz hamis, a jó meggyőző.

"Ó, vannak színészek, én is láttam játszani - s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig - kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösödtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet."

Ezeket a sorokat Shakespeare írta, és az ilyen színészek büntetéséül azt mondja: "Én az ilyen fickót megcsapatnám, amiért a dühöncöt is túlozza és heródesebb Heródesnél. Kerüld azt kérlek." (Hamlet, Arany János ford.)

A természetes játék tehát nem valami XX. századi színészpedagógiai követelmény, miként a meggyőző, hiteles magatartás különböző életszerepeinkben sem az. Az életben minden normális ember valamilyen cél eléréséért viselkedik. Ez a célszerűség alakította ki az emberi faj viselkedési repertoárját a törzsfejlődés során. Aki cél nélkül viselkedik, az bolond vagy legalábbis gyanús, az megbukik a színházban és az életben is.

A céllal cselekvő ember világosan látja, hogy hova akar eljutni, ezért nem azon gondolkodik, hogy melyik lábával kezdjen el haladni, hanem elindul és célja felé törekszik. Ha valakinek, mondjuk, célja elhitetni, hogy kiemelkedő tehetségű miniszterelnök, ennek sikere alapvetően nem a viselkedésén, hanem a cselekedetein fog múlni. A futballista hiába viselkedik úgy, mintha kiváló futballista lenne, ha nem rúg gólt, senkit nem fog meggyőzni képességeiről. Amint berúgja a gólt, nemcsak "olyan" lesz, mint egy kiváló futballista, hanem kiváló futballista lesz, anélkül hogy sokat törődne azzal, hogyan viselkedett a góllövés pillanatában. A viselkedéssel önmagában tehát felesleges foglalkozni, elég a célszerű cselekvésre összpontosítani, ez rendszerint mindent helyre tesz.

A miniszterelnök ezzel szemben megátalkodottan viselkedik. Gyakran tart két szó között hosszú szünetet. Hosszabbat, mint amennyi egy átlagos agyú embernek kellene ahhoz, hogy az utána következő szót kitalálja. Miniszterelnök úr átlagon felüli agyvelő, tehát a baj nem itt keresendő, inkább az látszik, hogy ilyenkor elhalványult a cél. Amikor viszont megszületik a szó, azt olyan gyorsan mondja ki, hogy szinte érteni sem lehet, mintha be akarná hozni az elvesztegetett időt. Ám a szünetben nem tétlenkedik. Ilyenkor szívesen viselkedik egy keveset. Hosszabb megállásoknál szokott durcás arcot csinálni, kisfiúsan alulról felfelé pillantani, vagy emelkedettebb alkalmakkor megrendült képet ölteni. Mintha elcsúszott volna a szinkronhang, nincs együtt a szöveg a gesztussal, az arckifejezéssel.

Beszéde nem naturalista, inkább stilizált, afféle énekbeszéd, recitativo. A mondat magasabban indul a természetes beszédnél. Ennek a műfajnak szigorú szabályai vannak. A pontot a domináns alaphangon kell letenni, a kádenciáknak pontos menetrendje van, a kitartott hang után kicifrázott ereszkedés, majd lezárás következik. A miniszterelnök úr esetében érezhető, hogy rendszerint előbb a dallam készül el az agyban, a mondanivaló ehhez igazodik, vagyis a forma határozza meg a tartalmat. Nem vitatható, hogy esetenként fontos tartalma is van annak, amit közölni kíván velünk, mégis erősebb a késztetés az eredetieskedő megfogalmazásra, mint az egyszerű, pontos, közérthető kifejezésre, ez szokott olyan katasztrófákhoz vezetni, amelyeknek - hatalomra kerülése óta - egyre gyakrabban vagyunk tanúi. Szereti a dobott poénokat. Ez azonban csak kivételes tehetségű komédiásoknak szokott sikerülni. Nem tanítható.

Gyurcsány: Önök mennyit fizettek a reggeliért? Harmincötezret...?
(a közönség mosollyal teli várakozással hallgat, itt valami vicces dolog lesz az ellenzék kárára)
Gyurcsány (folytatja): Mindegy. Én egy kávét ittam.
(még mindig fenn van a mosoly az arcokon, de halványul)
Gyurcsány (folytatja): Helyesebben kettőt, nehogy baj legyen,
(nagyon enyhe kuncogás)
Gyurcsány (folytatja): és nem fizettem semmit.
(Semmi reakció, a mosolyok elszáradtak, hát ez nem jött be.)

Amikor rajta kívül más is szerepel a pódiumon, például Hiller úr (aki szintén az énekbeszéd elkötelezett híve), akkor mutatja nekünk az arcával, hogyan is kell hallgatni. Szeret előmosolyogni. Mások beszéde alatt rendszerint türelmetlen, mert nagyon jó érzéke van az időzítéshez, ha nem nála a szó. Ilyenkor szeret mozgolódni, "praktikus" pillantást vetni a színfalak mögött várakozó titkárra. Hatásos a "meglepett" felrándulás, kis horkantással, például koalíciós partnerét hallgatva. Statisztaként is szeret kiragyogni, "főszerepelni".

A színész legnagyobb ellensége az önkontroll, vagyis az a kísértet, amely mindig ott ólálkodik a színen. Amikor azt érezzük, hogy a végtagjaink önálló életre keltek, hirtelen látni kezdjük magunkat kívülről, akkor csapott le a rém. Ennek egyetlen ellenszere van, ha az ember, a szereplő, visszatalál a céljához és belefeledkezik. Gyurcsány úron gyakran látjuk, hogy látja magát, amint bevonul vagy kivonul, érzékeli, hogy a két szó között már hosszabb a szünet a tűrhetőnél, az ágyékon összekulcsolt kéz egyszer csak önálló életre kel, kiröppen, majd megint összekulcsolódik ugyanazon a helyen, látja magát, amint elégedetlen a sima, érthető igékkel és jelzőkkel, "eredetibbet" keresgél (és talál), kívülről látja magát, hogy mutatni kellene már valamit az arcon, és látja, hogy látjuk és értjük küzdelmét. Mintha meg lenne győződve arról, hogy így kell kommunikálni.

Szerintem téved. Az játszik jól, aki nem játszik. Ezt a legnehezebb megtanulni.

Valamikor az ötvenes években, egy filmfesztivál alkalmával meginterjúvolták Bánhidi Laci bácsit, mondaná el, mi a titka hiteles alakításainak. A színész azt válaszolta, hogy kell hozzá Sztanyiszlavszkij tanainak tökéletes elsajátítása, a marxizmus-leninizmus tudása, a magyar proletárok életének ismerete, na meg tehetség, mert anélkül az első három szart se ér.

Márton András, Heti Válasz, 2005. június 9.