Hiszen a napokban a Brüsszelben befejeződött Irak-konferencián nyolcvan ország és szervezet versengett azon, hogy miként tudják egymást megnyugtatni: temessék el a régi viszályt, és működjenek együtt a "demokratikus" Irak stabilizálásában. Hogy mennyire nevezhető demokratikusnak és mennyire lépett a stabilizáció ösvényére egy olyan Irak, ahol a "demokráciát" a megszállás és a síitáknak a választástól való távolmaradása jelzi, míg a "javuló biztonság" jegyében naponta átlagosan mintegy hét öngyilkos merényletet követnek el, és ahol még mindig nem tudták helyreállítani a folyamatos energiaszolgáltatást, az enyhén szólva kérdéses. Találóan jegyezte meg Robert Fisk, az Independent című brit lap világszerte nagy figyelemmel kísért tudósítója: ha a vezető diplomaták nem a hazugság világában élnének, az Irak-konferenciát nem Brüsszelben, hanem Bagdadban rendezték volna meg. Csakhogy nem merték.

A valóságot a hazugság sokszor tetszetős mázával bevont szavak azok, amelyek egyre inkább eluralkodnak az Európai Unió központjában, és amelyek mind jobban elutasításra gerjesztik az unió tagországainak népeit. Vajon nem ezt a látszatot erősítik-e azok az uniós parlamenti küldöttek, akik pontosan ugyanolyan hevességgel tapsoltak néhány napja az uniós elnökséget most Blairnek átadó luxemburgi Jean-Claude Junckernek, aki az Európai Tanács csúcsértékezletének csúfos bukásáért elsősorban a brit miniszterelnököt hibáztatta, mint ahogyan ugyanezen euro-képviselők szinte véresre tapsolták tenyerüket Blair azon beszéde hallatán, amely pontosan az ellenkezőjét hirdette meg, mint amiért Junckernek fejezték ki tetszésnyilvánításukat?

Tony Blair olyan egyértelmű reformokat akar bevezetni az unióban, amely az egész intézményt átformálná, mégpedig olyan módon, hogy sérti a mélyen gyökerező agrárérdekeket, és teljességgel kiszámíthatatlanná teszi az unió jövőjét. Amire egy kívülálló cinikus nyilván azt mondhatná, hogy az Európai Unió éppen olyan hazugsághalmazon nyugszik, mint az Irak-konferencia.
Míg a kirobbanó szónoki formában lévő brit miniszterelnöknek igaza van abban, hogy alapvető baj van az uniós költségvetés szétosztásának struktúrájával is, hiszen annak mintegy negyven százalékát költik az uniós output elenyésző hányadára, amit a mezőgazdaság képvisel, és sokkal inkább kellene nagyobb összegeket költeni a kutatásra és fejlesztésre, Blair is kerüli azt, hogy farkasszemet nézzen az unió alapvető bajaival, és feltegye a lényegbevágó kérdéseket. Mint azt, hogy vajon van-e bármilyen tapasztalati bizonyíték arra, hogy a Blair által említett, az EU-nál jóval gyorsabban fejlődő államok sikerüket annak köszönhetik-e, hogy bármiféle integrált vagy nemzetek fölötti közösségeknek lennének tagjai? Másrészt pedig nem kellene végre kimondani azon alapigazságot is, hogy Rumsfeld mesterséges kettéosztása ellenére Európa nem egy része, hanem egésze szó szerint öreg Ázsiával és Amerikával szemben, és a gazdasági versenyben való lemaradását éppen e demográfiai katasztrófa is okozza? Vagy netán azt, hogy akár Kínában, akár az Egyesült Államokban, Európa két legfőbb riválisában az emberek egészen egyszerűen jóval, de jóval többet dolgoznak?

Forrás: Lovas István, Magyar Nemzet, 2005. június 25.