Most néhány napig rájuk irányul a figyelem, találgatások homályába burkolózik a világsajtó, az amerikai és európai nagyvárosokban emelik a riadókészültséget. Aztán bekövetkezik majd, amit a madridi merénylet után egyszer már megtapasztalhattunk. Átmeneti szünet után mozgásba lendül a halálgépezet, és a fanatikusok ismét lesújtanak, talán éppen ott, ahol a legjobban várják.

Az újabb merényletek tehát máris borítékolhatók. Tudtuk ezt Madrid után is, csak az nem látszott világosan, hol robbant legközelebb a láthatatlan ellenség. A jövő nem sok jóval biztat. Néhány fontos esemény eleve kizárja a nemzetközi enyhülést. George W. Bush és Tony Blair újra bizalmat kapott a választóktól, katonai és politikai erőfölényük birtokában továbbra is az amerikaiak döntenek az igazán fontos dolgokról, semmiféle fordulat nem körvonalazódik az iraki konfliktusban - miért is változna bármi is a nagyvilágban?

Együtt kell élnünk a gondolattal, hogy a globális társasjáték főszereplői továbbra is azt nyújtják, amit megszokhattunk tőlük. Letámadás, további keménykedés várható az angolszász hatalmaktól, brutális merényletek, pusztítás a mozlim ellenállóktól. Mindenki azt mutatja fel, ami önnön lényege: Bush tegnap is a terrorizmus elleni háború folytatásáról beszélt, a merénylők pedig világraszóló győzelemként értékelték a történteket.

Joggal vetődhet fel a kérdés, voltaképpen mit akarnak elérni a gyilkosok. Nem többet és nem kevesebbet, mint a politikai merényletek végrehajtói immáron évszázadok óta. Felhívni a figyelmet harcuk igazságosságára, fájdalmat okozni a hátországban élőknek, megrettenteni, eltaposni, leigázni az ellenséget. Még az időzítésre is gondosan ügyeltek. Van érzékük a koreográfiához, ha ördögi módon is.

Akkor robbantottak, amikor éppen megkezdődött a G8 tanácskozása. Vagy ha jobban tetszik, a Londonnak ítélt olimpia feletti általános örvendezés másnapján. Akkor, amikor Észak-Írországban végleg összeomlott a békefolyamat, és a káoszt tetézte, hogy egy ideig az IRA szerepét sem zárták ki a hatóságok. (A madridi merényletek után pedig az ETA-t nevezték meg Aznarék.) Az időzítéssel kapcsolatban figyelemre méltó az antiglobalisták gyors kimúlása a napi hírekből. Amikor lecsaptak az erőszak valódi mesterei, és halottak, sebesültek borították be a londoni utcákat, már senki nem beszélt az afrikai éhezőkről.

A tegnapi londoni robbantás további tanulsága, hogy tabudöntögető korunkban immáron minden lehetséges, lassan semmire nem kapjuk fel a fejünket. Megbolondult az egész világ. Ötven ember életét veszti Irakban? Mintha mi sem történt volna. Merényletek Madridban, Londonban, az oly békésnek hitt Európában? Megcsóváljuk a fejünket, és tesszük tovább a dolgunkat. Nincsenek már politikai és erkölcsi tabuk, a globalizált világban mindent lehet. Mozlim ellenálló végzi ki mozlim foglyát, továbbra is gyilkolják a megszálló amerikai katonákat, felrobbantja magát valahol egy palesztin, csecsen vagy iraki szunnita? Lassan már a legszörnyűbb tetteknek sincs hírértéke.

Érdemes egy gondolatkísérletre persze az is, lehet-e bármiféle ügyet ártatlan emberek kiontott vérével szentesíteni. A válasz természetesen egy percig sem lehet kétséges: az iraki szabadságnak semmi köze ahhoz, hogy valaki felrobbantja a kora reggel iskolába igyekvő gyerekeket, asszonyokat. Teszi mindezt úgy, hogy túlvilági dicséretet remél a földi törvények semmibevételéért. Mélységesen primitív eljárás az efféle, ráadásul tanácstalanságról és gyengeségről tanúskodik. Márpedig a végső elkeseredés politikai értelemben nem jó tanácsadó. A csecsen függetlenség ügye sem akkor veszett el véglegesen, amikor az orosz túlerő a helyi ellenállás fölé kerekedett, hanem a minden jóérzésű ember gyomrát felforgató beszlani mészárlás láttán.

Nem létezik olyan ügy, amelyért fejbe kellene lőni egy kisgyereket. És nem lehet igazuk mindazoknak, akik szabadságharcosként ünneplik azokat a gyáva alakokat, akik felrobbantják magukat és másokat, pusztán azért, mert haragban állnak önmagukkal és a világgal. A tegnapi londoni merényletben talán az a legdöbbenetesebb, ami utána következett. A felelősséget magára vállaló csoport diadalittas közleménye.

Amelyben leszögezték, hogy folytatják a harcot, végkimerülésig, és bosszút állnak hetedíziglen, mert az ő köreikben ez így szokás. Könnyen meglehet, hogy az efféle elbizakodott nyilatkozatok járnak a legnagyobb veszéllyel ügyükre nézve. Az emberek, éljenek a világ bármely részén, soha nem fogadják el a céltalan, nyers erőszakot. Éppen ezért az efféle merényletek spontán európai összefogást eredményezhetnek, és a gyilkosok éppen azokat idegenítik el, akiket pedig minden körülmények között meg kellene nyerniük, ha nem válaszcsapásban, hanem győzelemben gondolkodnak.

Az európai közvélemény bizalmát eljátszották. Madrid és London után nemet kell mondani mindenfajta illúzióra. A kontinens népei nem támogathatják azokat, akik holnap vérbe borítják városainkat. És ez még akkor is így van, ha mindannyian tudjuk, hogy a bűn nem ismer országhatárokat, és európai, amerikai politikusok is hasonló fájdalmakat okoznak világszerte. Csakhogy az erőszak természeténél fogva önálló kategória - az egyik vérengzéssel nem mentegethetjük a másikat. Nem mondhatjuk azt, hogy a mi halottaink emlékét a ti halottaitok vérével pecsételhetjük meg. Ha elfogadnánk ezt a logikát, nemet mondanánk mindarra, ami az embert emberré teszi, s ami nemzeti hovatartozástól, vallási meggyőződéstől függetlenül nemes és jó bennünk.

Szentesi Zöldi László, Magyar Nemzet

fideszfrakcio.hu