Dalia Grybauskaité előbb határozottan elutasította az unió hároméves költségvetésére vonatkozó felvetést, türelmesen elmagyarázva, hogy az EU korábban éppen azért tért át az ötéves költségvetésről a hétévesre, mert nem volt idő a multiprogramok átfuttatására. Az uniós politikus határozott volt és udvarias az eleve életképtelennek tűnő - valójában csak a magyar diplomácia általános fantáziátlanságát elleplezni hivatott elterelő műveletnek látszó - ötlettel kapcsolatban, amelyről tényleg csak annyi jót lehet elmondani, hogy végre a magyar diplomácia hangját is hallani lehetett. E debütálás valóban olyan szerencsétlenre sikeredett, hogy még haragudni sem lehet miatta.

Gyurcsány Ferenc ismét bizonyította járatlanságát a diplomáciában, amit csak tetézett, hogy pénzügyminisztere ezek után a hétéves költségvetés mellett tette le a garast. Mindezen csendesen elmosolyodhatnánk, ha nem lenne finomsága ellenére leforrázó az elutasítás. Ráadásul a kioktató hangnem azt is sejtetni engedi, hogy legközelebb még nagyobb fenntartással fogadják az egyébként sem túl gyakori magyar megszólalásokat, ami tovább csökkenti Budapest súlyát az EU-ban.

A miniszterelnököt azonban kemény fából faragták. Nem hagyja magát csak úgy félreállítani, és az egyébként lagymatag visegrádi csoport működésébe is ezzel az ötlettel kíván életet lehelni. Nem egyeztetett, nem puhatolózott, magabiztosan terjesztette be e fórum elé is az egyszer már lesöpört "hároméves tervet". Gyurcsány jól érezte, hogy e régió közös érdekeit valahol az uniós lobbizás körül kellene kidomborítani, az átgondolatlan javaslat azonban e keretek között is többet ártott a magyar diplomáciának, mint használt. A térség politikusai is pillanatok alatt félretolták ugyanis a nagy dérrel-dúrral elővezetett ötletet.

Ez azonban csak az egyik probléma. Még nagyobb baj, hogy e szárnyaszegett javaslaton kívül nem sok új tervvel bír előállni Budapest a magyar elnökség egy évére. (Talán senki sem sértődik meg, ha a dzsoli dzsókerként itt is előhúzott romaprogramot nem tekintjük korszakalkotónak.) Megoldásra váró feladat pedig lenne elég, nem beszélve arról, hogy a visegrádiak előtt nagy lehetőségek is állnak. Kivételes alkalmat ad ezek beteljesítésére, hogy az Európai Unió kibontakozó válsága idején felértékelődik a lobbicsoportok s általában az új tagállamok szerepe. A most keletkezett kisebb hatalmi vákuumban e térség az eddiginél őszintébb és szorosabb összefogással könnyebben érvényesíthetné közös érdekeit. Persze ha azokat legalább egymás között meg tudnák fogalmazni! Ezért kár elfecsérelni az energiát első hallásra is legfeljebb hangzatos (másodikra életképtelen) ötletekre. S ebben óriási a soros elnökség felelőssége. Olyan területekre kellene összpontosítani a figyelmet, mint az infrastruktúra fejlesztése, a környezetvédelem vagy a kultúra.

Úgy tűnik azonban, most sem ezek a problémák állnak a középpontban. Így minden marad a régiben. A nyugati államok továbbra is sikeresen osztják meg e csoportot, amelynek politikai elitjei - tisztelet a kivételnek - csak szavakban tulajdonítanak igazi jelentőséget Visegrádnak, de e szép szavak sem takarhatják el Magyarország és Szlovákia hűvös viszonyát, vagy a magabiztos és aktív Varsóval szemben érzett bizalmatlanságot.

Forrás: Stier Gábor, Magyar Nemzet, 2005. július 14.