Minden bizonnyal e vélekedésnek köszönhetően az európai érdeklődés inkább elkerülte Svájcot, így ez idő tájt az alpesi ország Nyugat-Európa legszegényebb államai közé tartozott. Csupán egyetlen évszázadnak kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy megváltozzon e zord vidék megítélése. A XIX. századra már festői tájairól, valamint az időközben a tudós orvosok által is gyógyító hatásúnak minősített hegyi levegőjéről elhíresült Svájc Európa-szerte irigyelt országgá lett. A változás természetesen nem Svájc éghajlatában állott be, s még csak nem is a hegyek lettek feltétlenül barátságosabbak. Az ország megerősödésének, a svájci gazdaság fellendülésének okai inkább abban a szemléletváltásban keresendők, amely volt bátor az addigi benyomásokat átértékelni, s a megrögzült dogmákat az újonnan szerzett tapasztalatok fényében felülírni. Talán elmondható tehát, hogy a történelem adott pillanatában bekövetkező szemléletváltásnak olykor mindent átalakító, országokat, nemzeteket felemelni képes ereje van.

Magyarország Trianon óta gyakran tekint úgy magára, hogy gyengeségének legfőbb oka és forrása az ország területi felszabdalása, valamint a határon kívül rekedt nemzetrészek elszigeteltsége. Mintegy kilencven esztendő elteltével, nem feledve természetesen a történelmi léptékkel mérve is roppant károkat, az új korszellem fényében vessünk egy pillantást jelenkori adottságainkra. A szűkebb és tágabb környezetünkben is polgárjogot nyert szabad mozgásra, az eltűnő államhatárokra, a decentralizációra, a helyi és regionális közösségekre épülő új világra, ahol a műveltség és a szakképzettség, a szorgalom és a kreativitás, a tettrekészség és a vállalkozó kedv lett a kívánatos jellemvonás. Jelenlét, mozgékonyság, gyorsaság, kapcsolatok, hálózatba szervezhető személyek, csoportok és tudásformák. Erről szól ma az európai kontinens élete, s erről szól maga az Európai Unió is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az új európai helyzet az anyaországi, a világban szétszóródott, valamint az országhatárok mellett tömbben élő tizenötmilliós magyarság számára merőben új lehetőségeket kínál. Az egykor oly tragikus széthullás hátrányai mára legalább részleges előnynyé változtathatók, amennyiben képesek vagyunk egyetlen jól működő gazdasági övezetté és hálózattá szervezni magunkat. Ehhez az egész Kárpát-medencében s különösen Magyarországon olyan szemléletváltásra van szükség, amely a nemzetegyesítést jelöli meg első számú célként, s amely a határon túli magyarokkal való kapcsolatot nem segélyezésnek gondolja, nem hátrányt és tehertételt lát bennük, hanem befektetést, közös hasznot, lehetőséget és gazdasági erőforrást. Magyarország jövője nem a tízmilliós Magyarországban, hanem a tizenötmilliós magyar nemzetben van.

A gyökeres szemléletváltásnak természetesen feltétele, hogy egyetértsünk a főbb célokban, valamint kedvező európai, politikai és gazdasági környezet vegyen körül. A nemzetegyesítés tekintetében ugyanakkor furcsa kettősséget tapasztalhatunk. Bár a határon túli magyarok hosszú idő óta várják, hogy létrejöjjön egy olyan tartós politikai kurzus Magyarországon, amely számára ez stratégiai kérdés, a határon belüliek esetében mindez nem mondható el hasonló határozottsággal. Beszédes példa erre a decemberi népszavazás. Az eredmény értelmezése természetesen jóval több óvatosságot igényel, mint hogy túlzó egyszerűsítéssel kimondjuk, a magyarországi magyarok nemet mondtak a határon túli magyarokra. Tudjuk, hogy több volt az igen, mint a nem. (Zárójelben jegyzem meg, ilyen arányú választási győzelem Magyarországon bőségesen elegendő lenne a nemzetegyesítő erők magabiztos győzelméhez). Az igazság az, hogy decemberben a magyar kormány mondott nemet a határon túli magyarokra, nem a magyarországi magyarok. A mindenkori magyar kormánynak egyetlen kötelessége, ha ilyen kérdéssel szembesül: garanciát adni, hogy megtalálja annak a lehetőségét, a határon belül élő magyarok terheinek növekedése nélkül biztosítja a határon túliak számára a kettős állampolgárságot. Ez nem csupán erkölcsi vagy nemzeti természetű kötelesség. A magyar alkotmány betűiből is ez következik. Ha így történt volna, akkor a népszavazás elsöprő többségű igennel zárul. Szomorú tanulsága hát a történetnek, hogy a kormányt nem szabad összekevernünk az országgal, és a legkevésbé sem szabad összetévesztenünk a nemzettel.

A nemzetegyesítéshez szükséges hazai egyetértés és összefogás mellett elengedhetetlen a megnyugtató külpolitikai környezet is, amely a magyar közösségek számára most elsőrendűen az Európai Uniót jelenti. Olyan időket élünk, amikor nem kerülhetjük meg azt az első hallásra talán meglepő kérdést, miszerint a jövőben lesz-e egyáltalán Európai Unió. A legutóbbi időkig mindenki a természeti jelenségek bizonyosságával tekintett rá. Az alkotmányt elutasító két népszavazás azonban merőben új helyzetet idézett elő. Az új helyzet az unió minden tagállamától, így Magyarországtól is kiköveteli a választ arra a kérdésre, hogy mi végre is létezik az Európai Unió. A szervezetnek hosszú idő után először be kell bizonyítania, hogy az európai embereknek szükségük van erre a szövetségre, hogy az európai összefogás és erőegyesítés több munkalehetőséget, magasabb életszínvonalat és nagyobb biztonságot tud nyújtani az itt élőknek, mint ha mindezeket nemzetállami keretek között próbálnánk kiépíteni. Ha erre nem képes, akkor további kudarcokkal is szembe kell néznie, amelyek akár az egész uniót szétzilálhatják. Magyar nemzeti érdek, hogy a szervezet megnyugtató válaszokat adjon a kérdésekre. A nemzetegyesítés kimenetele szorosan öszszefügg e kontinentális szövetség jövőjével, hiszen az Európai Unió kedvező külpolitikai környezete nélkül belátható időn belül szinte reménytelen végrehajtani azt.

A nemzetegyesítés számára kedvező bel- és külpolitikai környezet mellett fontosnak tűnik egy másik filozófiai, spirituális tényező is. Úgy látom, nem szabad olyan gazdaság- és társadalompolitikát folytatni, amely kizárólag az individuumból, az egyéni érdekből indul ki, hanem csak olyat, amely nemzeti felemelkedésben is gondolkodik. Aligha lehetséges tömeges méretekben individuális magyar siker, ha közben a nemzeti közösség nem emelkedik fel, nem erősödik meg, és nem válik maga is sikeressé. Nemzeti felemelkedésen nem szabad csupán az anyaország gazdasági megerősödését érteni, a mindenkori magyar gazdaságpolitikának ugyanis nem országhatárokon belül, hanem össznemzeti keretekben érdemes elgondolnia önmagát. Ennek a felismerésnek praktikus következménye lehet az is, ha a magyar nemzeti fejlesztési tervet nem önmagában állónak tekintjük, hanem a román és a szlovák nemzeti fejlesztési tervvel, az ott élő magyarlakta területekre vonatkozó fejlesztési koncepciókkal összehangoltan készítjük el. Ha ilyen nagyszabású vállalkozásba kezdünk itt a Kárpát-medencében, összefogva a szomszédos országokkal, de elsősorban is az ott élő magyarokkal, elengedhetetlen, hogy ők is, mi is világosan lássuk a magyar gazdaság mai állapotát.

Ma egyetlen akadály tornyosul egy hatékony, az ország érdekeit szolgáló gazdaságpolitika útjába: a magyar kormány nem kíván vagy nem tud szembenézni a valóságos helyzettel. Abszurd helyzet állt elő, a kormány ugyanis homlokegyenest másképp festi le a gazdaság helyzetét, mint azt az emberek hétköznapi tapasztalatai mutatják, vagy amint a magyar gazdasági élet jelentős szervezetei, illetve a világ komoly és meghatározó pénzügyi intézetei értékelik. Úgy tűnik, mintha kizárólag a kormány nem lenne tisztában azzal, hogy a növekedés üteme lassul, a túladóztatás és a munkanélküliség megbénítja a gazdaságot, a költségvetés és a külkereskedelem ikerdeficittel küzd, az államadósság pedig vészesen emelkedik. Nemzetpolitikai fordulat mellett tehát elkerülhetetlen a gazdaságpolitikai váltás, aminek elsősorban radikális adócsökkentéssel és munkahely-teremtési programmal kell járnia. Ha ez elmarad, s a magyar gazdaság dinamizmusa továbbra sem tér vissza, úgy reménytelenné válhat a hazai gazdaságból kiinduló, erős Kárpát-medencei magyar gazdaság fölépítése is.

A szemléletváltás feltételei közé tartozik annak felismerése és elfogadása is, hogy nincs nemzeti egység a baloldal részvétele nélkül, a nemzetstratégiai célok megvalósítása aligha lehetséges nemzetileg elkötelezett baloldal nélkül. A hosszabb távon kiszámítható, a határon túli magyarok számára biztonságot jelentő nemzetegyesítési törekvések állandóságához tehát arra is szükség van, hogy a magyarországi baloldal nemzeti fordulatot hajtson végre. Mindez persze nem annyira magától értetődő, mint ahogy első hallásra tűnik.

Széchenyi egy helyen arról írt, hogy az angolok a szegénységtől, a franciák a nevetségességtől, a spanyolok az ördögtől, az oroszok a cártól, a magyarok pedig az elfajult és hűtlenné vált magyaroktól félnek a legjobban. A XIX. században Széchenyi szavai azt jelentették, hogy a magyar elit számos képviselője saját egzisztenciális érdekeinek engedve lemondott a nemzeti érdekek képviseletéről, és betagozódott a Habsburg Birodalom javakat, kegyeket és presztízst osztó rendszerébe. A helyzet a XX. században sokkal rosszabbra fordult, mint amilyen Széchenyi idejében volt. Ezzel az örökséggel szembe kell néznünk. A XX. században megjelenő magyar baloldal merőben új álláspontot alakított ki a nemzeti kérdésekkel kapcsolatban. Amikor a történelemtől erre időnként lehetőséget kapott, rárontott saját nemzetére. Nem egyszerűen - ahogy Széchenyi fogalmazott - elfajult vagy hűtlenné vált, hanem rárontott. Így tettek 1919-ben Kun Béláék, így Rákosiék és azok is, akik 1956-ban az oroszok oldalára álltak. S bár nem ilyen harcias eszközökkel, ám december ötödike is tulajdonképpen egy kormányzati rárontás volt saját nemzetünkre. Mindezek ellenére a baloldalra s ezen belül is egy nemzeti baloldalra szüksége van Magyarországnak. Sokan a végletekig szkeptikusak, mondván, a történeti meghatározottság miatt ennek csekélyek az esélyei. Én azonban optimistább vagyok. Ha valaki figyelemmel kíséri az európai és a közép-európai baloldal történelmét, akkor láthatja, hogy a baloldali ideológia rendkívül gyors változásokra képes. Hosszú évtizedekig mámorosan istenítette mindazt, ami kollektív, hogy aztán szinte egyetlen pillanat alatt átlényegüljön az egyéni szabadság élharcosává. Ennek fényében egy nemzeti fordulat sem zárható ki. Amennyiben pedig ez bekövetkezne, úgy december ötödikét a XX. századot lezáró baloldali tévedések közé sorolhatjuk, s reménykedhetünk, hogy a következő nagy nemzeti erőpróba időszakában már nem lesz akadálya a jobb- és baloldal együttműködésének.

Már csak azért is szükség volna egy ilyen változásra, mivel a jövőben sokkal erőteljesebben kell képviselnünk azt a véleményt, hogy az Európai Unión belül alkalmazott kettős mérce elfogadhatatlan. Ha a "régi Európában" a kisebbségi autonómia teljesen magától értetődő Katalóniától Dél-Tirolon át Finnországig, akkor annak az újonnan csatlakozó országokban is ugyanilyen magától értetődő követelésnek, sőt közösségi jognak kell lennie. A jövőben határozottabban kell fellépnie a magyar külpolitikának, ha nem akarjuk elhallgatni a határon túli magyarok politikai és személyes konfliktusait. Nem hallgathatjuk el azokat az adminisztratív törekvéseket, amelyek egyes magyarlakta területek szétdarabolására, illetve az etnikai arányok megváltoztatására irányulnak. Beszélnünk kell a magyarokat érő atrocitásokról és a velük szemben sokszor elfogult igazságszolgáltatásról. Szót kell emelnünk a határon túli oktatási intézmények, illetve a magyarlakta területek hátrányos megkülönböztetéséről. Mindez elfogadhatatlan, ezért a státustörvényhez hasonló bátor, az Európai Unió számára is elfogadható kisebbségvédelmi lépésekre lesz szükség. Érdemes azt is belátnunk, hogy ebben a munkában múlhatatlan szükségünk van a Magyar Állandó Értekezletre. Ezért is súlyos hiba, hogy a Máértet hosszú idő óta nem hívja össze a magyar kormány. Holott arról kellene gondolkodnunk, hogy miként fejlesszük tovább és erősítsük meg, hogy a mainál sikeresebb érdek-képviseleti szervezete lehessen a határon túli magyarságnak. A Máért azért is fontos, mert a kettős állampolgárság kérdése nem kerül le a napirendről Románia európai uniós csatlakozásával sem. Egyrészt azért, mert a Szerbiában, Kárpátalján és talán a Horvátországban élő magyarok még évekig nem lesznek tagjai az Európai Uniónak. Ráadásul ha Románia belép is az Európai Unióba, valószínűleg sokkal később csatlakozhat a szabad mozgást garantáló schengeni övezethez, vagyis a magyar és a román útlevél még hosszú éveken keresztül nem ugyanazt jelenti majd.

Természetesen a kettős állampolgárság nem teszi feleslegessé a magyarigazolványt. Egyfelől akár jelentősége is lehet a magyar állampolgárság odaítélésekor, másfelől a státustörvényhez olyan jogok tapadnak, amelyek nem feltétlenül illetik majd meg azokat, akik megszerzik a kettős állampolgárságot. Egy Erdélyországban élő magyar számára az iskoláztatástól a gyermektámogatásokig a státustörvény és a magyarigazolvány több kedvezményt biztosít, mint a kettős állampolgárság biztosíthatna.

A nemzetegyesítés feltételrendszerét bogozva tisztázandó egy olyan dilemma is, amely egy tőről fakad a holland és a francia népszavazás eredményével. Az Európai Uniónak választ kell adnia arra a kérdésre is, hogy a jövőben a szövetség célkitűzései egybeesnek-e a társadalom, az emberek elképzeléseivel, vagy a szervezet megmarad elitprojektnek. A kérdés azért is érdekes, mert a magyar demokrácia is hasonló gondokkal küzd. Ha megvonjuk a rendszerváltoztatás óta eltelt tizenöt év mérlegét, hasonlóságot fedezhetünk föl az Európai Unió akut gondjai és a magyar demokrácia dilemmái között: Magyarország jövője is azon áll vagy bukik, hogy a többpártrendszer, a parlamentáris demokrácia csak az uralkodó szellemi, politikai és gazdasági elitcsoportok projektjévé válik, vagy a magyar emberek ismét a magukénak fogják érezni azt. A magyar demokrácia legsúlyosabb dilemmái abból fakadnak, hogy kimerültek az eddigi működést biztosító lelki és szellemi tartalékok. Természetesen az embereknek nem a demokráciából van elegük Magyarországon, hanem abból, ahogyan azt ma működtetjük. Észre kell vennünk, hogy a politika, a közélet, a demokratikus intézmények elveszítették a beléjük vetett bizalmat. Ha nem tudjuk világossá tenni, hogy az emberek véleményének figyelembevétele nélkül nem születhetnek nemzetpolitikai súlyú döntések, legyen szó gazdaságról, kultúráról vagy külpolitikáról, akkor a magyar demokrácia tovább kopik majd, hiába lesznek négyévente választások. A magyar demokráciának meg kell újulnia. Hogy miként, milyen formában, erről szól a nemzeti konzultáció, amely alkalmassá tehet bennünket arra, hogy visszaadjuk a tartalékait és lelkierejét vesztett jogállamunk vonzerejét. A nemzetegyesítő politikához nemcsak az Európai Unióra, hanem egy valóságos, működő demokráciára is szükségünk lesz.

A fenti írás a 2005. július 23-án elhangzott beszéd szerkesztett, rövidített változata.

mno.hu - fideszfrakcio.hu