Mint azt a Magyar Nemzet idézte, Bozóki András a következő bejelentést tette csekély számú hallgatóságának: "A minisztériumom neve Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, s már maga ez az elnevezés is egy örökség. Ígérem, ha jövőre ugyanitt találkozunk, akkor Kulturális Minisztérium lesz az elnevezés, nem pedig NKÖM, mert az örökség szó azt sugallja, hogy csak a múltról beszélünk." Olyan ember irányítja tehát a kulturális kormányzatot, akit tárcája elnevezésében zavar az örökség szó, mi több - bár ezt külön nem említette -, minden jel szerint a nemzeti jelzőtől is szabadulna.

A forma szerint az MSZP által delegált, tehát a közmegegyezés alapján baloldali tárcavezető tőről metszett neoliberális érveléssel rukkolt elő: tekintetünket függesszük a jövőre, s vágjunk el minden kapcsolatot a múlttal! Bejelentése akkor hangzott el, amikor már elült az Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde körül gerjesztett vihar. Pedig Bozóki szavai utólag is igazolják a létező magyar baloldali elit őszinte nemzeti elkötelezettsége körüli kételyek jogosságát, s erre tucatnyi Fejtő Ferenc-dolgozat sem lehet gyógyír. Akárhogy igyekszik, a miniszter úr sem hagyomány nélküli ember, mondatai a múlt századi magyar baloldal legrosszabb hagyományaiból sarjadnak: többen is megpróbálták már (lásd Kun Béla vagy Rákosi) a múltat végképp eltörölni, a nemzeti kereteket szétfeszíteni. Nem csoda, ha ellenfelei néha sértő gondolatokat vágnak a honi baloldal hivatalos képviselői fejéhez, amikor szocialistáink - tisztelet a kivételnek - a magyar progresszió gazdag, intellektuálisan lenyűgöző örökségéből szinte semmit sem ismernek; az idősebbje Kéthly Anna, Mónus Illés kultuszának ápolása helyett Ságvári Endre emléktáblájához zarándokol, a fiatalabbja meg nem Kemény István szociológiai műveit olvassa szabadidejében, hanem a gyilkos Che Guevara arcával díszített pólóban a fűben heverve mozgalmi dalokat hallgat, vagy Hillerrel amőbázik. E közegbe aztán mint kés a vajba hasít bele a blairi harmadik út lerontott neoliberális változata az időközi kormányfő zavaros tolmácsolásában.

De kanyarodjunk vissza Bozókihoz és a kulturális örökséghez. A múlt, a hagyomány maga az élő kultúra, ami persze nem arra való, hogy párás szemmel merengjünk az elődök dicső tettein. Ha megtagadja is, ha polemizál is vele, minden újító szellemi alkotás végső soron a hagyományból táplálkozik, annak ismerete nélkül a lázadás is lehetetlen. Bozóki András feltehetőleg a forma szerint is az úgynevezett SZDSZ delegálta minisztertársa, Kóka János tanait követve szórakozik az idei Tokaji Írótábor nyomorult 1,6 millió forintos támogatásával: minek olyasmire pénzt áldozni, ami nem szolgálja közvetlenül az ország versenyképességét? Ebből is látszik, a miniszter úr nem egyszerűen két szóra ront rá, hanem mindarra, amit azok megjelenítenek és szimbolizálnak. Amit Bozóki képvisel, nemcsak káros, korszerűtlen is, hiszen Amerikában és Európában a globalizáció ellenhatásaként a gazdasági patriotizmus mellett mind nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a kulturális hagyománynak, a nemzeti identitásnak.

Valahol azt olvastam, élete alkonyán Teller Ede - ahelyett, hogy levelet diktált volna a Népszabadság számára - a Toldiból olvastatott fel magának. Lám, a nemzeti kulturális örökség, melyet valaki egyszer magába szívott, a szülőhelytől sok ezer kilométerre is élő valóság. Segít, hogy az ember mindig hazataláljon. Ezért ne feledjük: a 2006-os választás a nemzeti kultúra jövőjére is hatással lesz. Kultúrharc lesz a javából.

Szerető Szabolcs, Magyar Nemzet

fideszfrakcio.hu