Nos, az utódpárt: az MSZP most - fenti két prominensével a soraiban - tovább "hátrál": országgyűlési határozatot akar alkotni arról, hogy október 23-át és Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének napját emléknapként ünnepeljék a parlamentben.

Vajon miért nem tetszik az ellenzéknek, hogy a Magyar Szocialista Párt október 23-át és Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének napját történelmi emléknapként kívánja megünnepelni? Vajon miért mondják azt, hogy a kormány puszta politikai haszonlesés céljából terjeszti elő e javaslatát? Mennyire tűnik őszintének a szocialisták szándéka? Negyvenvalahány év után most miért is lehet hirtelenjében olyan fontos az MSZP-nek e két nap megünneplése? Nem pusztán az új miniszterelnök, Medgyessy Péter frusztrációjának a következménye minden, amiért tavaly kifütyülték a 301-es parcellánál azok, akik évtizedeken keresztül nem látogathatták kivégzett hozzátartozóik sírját? Mit akar hát most a Kádár-idők miniszterelnök-helyettese 1956-tal? Mit akar a Nagy Imre-örökséggel?

Emlékezhetünk: a hetvenes években a március 15-i rendezvényekre egyszer csak rátelepedett a hatalom, s az úgynevezett Forradalmi Ifjúsági Napok keretében nagy nemzeti ünnepünket megpróbálták összekapcsolni olyan évfordulókkal, mint a Tanácsköztársaság vörös diktatúrája kikiáltásának napja (március 21.) és az úgynevezett felszabadulásunk ünnepe (április 4.), amikor az egyik megszálló helyébe nyakunkra ült a másik.

A polgári átalakulás forradalmának pártállami kisajátítási kisérlete tudatos törekvése volt a hatalomnak. Abszurd, de így van: Kossuth Lajost éppen azok akarták magukénak, akik a polgárjogok eltörlésében jártak az élen... És ezt a Kossuthot próbálták meg Kun Bélával, Rákosival és Kádárral egy zászló mögé felsorakoztatni! Micsoda káoszt, micsoda zűrzavart teremthettek így a fejekben!

Nagy nemzeti ünnepünkön, március 15-én ennek ellenére már a hetvenes években ellenzéki tüntetésekre került sor, s ezek kivédésére keresték a pártállami megoldásokat. Árulkodó dokumentum Gyurkó László feljegyzése az ideológiai pártvezér Aczél Györgynek 1973-ból: "Javaslom, hogy az MSZMP tekintse hangsúlyozott politikai feladatának a jövő március 15-ét. Hogy elkerüljük az incidensek megismétlődését, annak egyetlen lehetősége, ha a párt maga áll az egész akció élére."

S Aczél elvtárs megfogadta tanácsadója javaslatát. Innentől "kézben tartották" az ünnepet, ők találták ki a programot, ők mondták a beszédet, azt hitték: március 15. ezzel végleg az "övéké" lett. Tény, hogy mindent sikerült jól összekuszálni, és sokan azt sem tudták már, mit is ünneplünk valójában ezen a napon.

De hogy nem egyedi ötletről volt szó, egy 26 évvel későbbi III/III.-as főnöki jelentés is igazolja. Íme az Állambiztonsági Operatív Bizottság titkárának a jelentése az október 23-a állambiztonsági biztosításának előkészítésére alakult bizottság 1989. június 29-i üléséről: "Az ellenzéki erők, csoportok várható követeléseit fel kell mérni, s mindazokat, amelyek a megváltozott politikai helyzetben az új közmegegyezés irányába hatnak célszerű még kinyilvánításuk előtt a hatalom oldaláról kezdeményezni."

Medgyessy Péter újabb incidense a 301-es parcellánál vajon tényleg ezzel a módszerrel lenne megelőzhető? Mert hogy miért éppen most ébredt az 1956-os forradalom és a Kádár által kivégeztetett Nagy Imre iránti szimpátia a Kádár-idők miniszterelnök-helyettesében, az MSZMP Központi Bizottságának tagjában, az egyébként nehezen magyarázható.

Csak nem Aczél elvtárs forgatókönyvét vették elő?

Érdemes egyébként az MSZMP Központi Bizottságának ugyancsak 1989-ben tartott üléseinek jegyzőkönyveit áttanulmányozni. Arról mindenképpen árulkodnak ezek a dokumentumok, hogy milyen "mélyen kiérleltek" lehetnek ezek az MSZP-kezdeményezések. Mit mondott az emlékezetes Pozsgay-nyilatkozat után február 11-én az a Katona Béla, aki a Magyar Szocialista Pártnak jelen pillanatban is parlamenti frakcióvezető-helyettese. "Az az érzésem, és nem akarok most itt részletekbe belemenni, hogy ezt a népfelkelést már nem tudjuk kitörölni a nép szótárából. Ez mindenképpen benne fog maradni, de nagyon jó lenne, ha határt szabnánk, megmondanánk, hogy tovább nem megyünk, hiszen alighogy ez a népfelkelés szó elhangzott, a következő héten már különböző ellenzéki csoportok gyűlésein ez úgy aposztrofálódott, hogy jó-jó ez egy első lépés, hogy a népfelkelést elismeri a párt, de ez nem népfelkelés, hanem forradalom meg szabadságharc volt. Nekünk ebben viszont valóban nagyon keményen le kellene tenni a határt, hogy eddig és ne tovább! Ezt letehetjük esetleg majd a párttagságban lefolytatott viták után, de mindenképpen meg kell húzni keményen a határvonalat, hogy ne megint lépésről lépésre kezdjünk hátrálni."

De ismerjük a párt prominensének, Horn Gyulának a véleményét is 1956-ról. Ő ugyanezen a KB-ülésen szólalt fel, ezeket mondva: "Ami a lényeg. Énszerintem nincs és nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ez a lényeg. És ezért kapták a kitüntetést vagy az elismerést, és így tovább."

Az ember pedig elmereng: mit is ünnepelnénk mi valójában október 23-án?

Dombrovszky Ádám írása, www.mno.hu