"... amint a király keze a takarón pihent, a nádor (...) világosan láthatta rajta az Árpádok babonás hat ujját. A kisujj és gyűrűsujj között nőtt ez a különös tizenegyedik, teljesen hasonló a kisujjhoz, de kemény, hegyes és görbe körömben végződött, mint valami ragadozó madáré. (...) Ennek a tizenegyedik ujjnak, mely ismét és ismét föltűnt az Árpád-család férfi tagjainál, igen sok része volt abban, hogy valami félelmes, babonás tisztelet vette őket körül. (...) Táltos-hírük az egész keleten el volt terjedve, s valamennyi lovas-nép legendáiban élt a velük való ősi kapcsolat emlékezete."

A fenti, Makkai Sándor tollából származó idézet IV. Béla királyunkról, a második honalapítóról szól. Félreértés ne essék, sem az időpontot, sem a helyszínt nem tévesztettem el: vagyis nem az a célom, hogy Magyarország jelenlegi helyzetét a tatárjárás utáni időkkel hozzam párhuzamba, az ember végül is legyen úrrá a kísértéseken.

Ezzel együtt mondandóm kiindulópontja mégiscsak ez a bizonyos, az Árpád-ház férfi tagjainál megjelenő tizenegyedik ujj.
Mindannyian tudjuk, hogy Szent István királyunkról igen kevés hiteles ábrázolás maradt ránk, ezek közül a legelfogadottabb a koronázási paláston található, melynek hímzését - hiteles feljegyzések szerint - maga Gizella királyné felügyelte. Ezen az alkotáson van egy jellegzetes rész: az országalmát tartó bal kéz, amely - IV. Bélához hasonlóan - hat ujjat számlál.

Mégis miért érdekes mindez ma?

Nem is a hatodik ujj létezése tartogat számunkra szellemi izgalmat, inkább a keresztény királyi szimbólumokon való nyílt ábrázolása. Vegyük figyelembe, hogy a keresztény államalapítás korában a tizenegyedik ujj nem pusztán az átlagostól eltérő testi adottságot jelentett, hanem a kiválasztottság jele volt: a táltos hit szerint ez jelezte viselőjének különleges képességeit, emberfeletti erejét. Feltételezhetjük: a koronázási paláston látható hímzésnek nem elsősorban esztétikai jelentősége volt, inkább fontos üzenetet hordozhatott.

Elgondolkodtató, hogyan kerül a pogány hatalmat legitimizáló jelkép az első keresztény király öltözékére? Vajon hihetjük-e azt, hogy a hímző asszonyok kezét pusztán a valósághű ábrázolás igénye vezette, és ezért hagyta jóvá a férjét szerető és tisztelő bajor királyné tekintete ezt a pontos öltésekkel kimunkált képet?

Aligha. Jó okkal föltételezhetjük, hogy ez a parányi részlet csak a mai szemlélő, csak a mai befogadó számára közömbös, a középkori tekintet talán életszemléletet, világnézetet, politikai és uralkodói filozófiát is felfedezhetett benne. Valószínű, hogy államalapító királyunk nem csupán azt ismerte föl, hogy a magyarságot egy nagyobb egység, a keresztény világ részévé kell tenni, de azt is tudta, hogy csak úgy válhat keresztény uralkodóvá, minden magyarok királyává, ha közben megmarad a magyar törzsek fejedelmének is.

Tudhatta, érezhette: Vajkra éppúgy szükség van, mint Istvánra. István nélkül Vajk, a - beilleszkedést megtagadó kalandozó vezér törzseivel együtt-összeroppant volna a keresztény világ szorításában. Vajk nélkül István pedig egy idegenből a magyarok nyakába ültetett helytartó, s tette végül csupán elvetélt reformkísérlet lett volna az ezer éven át és még ki tudja meddig fennálló erős magyar állam helyett.

Tudhatta és érezhette, hogy élete az államalapítás hatalmas tette mellett is csupán egy lánc része, melyet neki is tovább kell fűznie.
Tudhatta és érezhette, hogy csak megőrizve lehet meghaladni, és csak meghaladva lehet megőrizni.
Nem hihető, hogy Szent István azt gondolta volna, csupán néhány év alatt teljesen felforgathatja a világot úgy, hogy ezek a változások tartósak is maradnak, ha mindent eltöröl: múltat, közösségeket, hitvilágot. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy azon a bizonyos miseruhán, későbbi koronázási paláston nem egyes egyedül, a semmiből jövő, világrengető forradalmárként látható, hanem gyökereit vállalva és - ez sokat mesél nekünk - családja körében. Tetteiből is kiolvasható, hogy tudhatta, nem lehet a magyarságot Európa részévé tenni, ha előbb nem épít egy erős nemzetet. És nem lehet erős nemzetet építeni, ha nem szilárdítja meg az akkor a nemzetet alkotó közösségeket.

Bizonyára tudta, hogy akkor haladhatja meg a törzsszövetségek magyarságát, a törzsi magyar államot, vagyis akkor hozhat létre egy magasabb minőséget, a keresztény magyar államot, ha megőrzi a múltból mindazt, ami számunkra akkor létszükséglet volt. Igen, bizonyára tudta, hogy az Árpád-házi királyok miseruháján ott kell lennie valaminek a közös múltból, ami majd két évszázaddal később is elég erőt ad az újrakezdéshez, a második honalapításhoz. Ezért tartja tehát Szent István abban a bizonyos bal kezében az ország egységét jelképező uralkodói jelvényt, az országalmát.


A kérdés kézenfekvő: ha az emberiség egy új kor kezdetén érzi magát, s ma így érez - nevezzék ezt a kort globális világnak, vagy másképpen - vajon helyes dolog-e mindent elsöpörnünk, hogy elölről kezdjük az építkezést?
Vajon akkor illeszkedünk-e jobban a globális világba, ha előbb lemondunk a nemzetről, majd a családról, a vallási közösségről, hogy az emberi sejtekből majd mi magunk hozzunk létre egy új világot?
Vajon tényleg a hagyományos, tudatától megfosztott emberi lény tud arra a szellemi magaslatra emelkedni, ahol a világ valamennyi emberével igazán együtt tud érezni?
Belátható, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem szabadulhatunk meg bizonyos kötöttségektől: így az időponttól, amikor a világra jöttünk, és a helytől, ahová születtünk. Csak egy lépés innen belátni, hogy nem szabadulhatunk a családtól, amelybe érkeztünk, a nyelvtől, amelyen fogalmakat kezdtünk alkotni, a nemzettől, melynek kulturális hagyományai és karaktere befolyásolják viselkedésünket.

Ha megpróbáljuk átlépni vagy elpusztítani valamelyik bennünket alkotó elemet, úgy a magasabb szinten megvalósuló egység is törvényszerűen széthullik. Ahogy nincsenek enzimek az őket alkotó molekulák nélkül, nincsenek gondolatok nyelv és szavak nélkül, úgy nem létezhet nemzeti kulturális keretektől és családi közösségektől megfosztott globális emberi közösség sem.
Ha felszámoljuk az embereket átölelő koncentrikus köröket, és ha kitagadjuk a köröket átjáró Teremtőerőt, csupán emberatom kupacot kapunk, nem béklyóitól megszabadított, boldog világtársadalmat. Hiszen a rossz magyar még nem jó világpolgár. Amikor az emberi közösség legalapvetőbb egysége, a férfi-nő kapcsolat szakad szét, akkor még emberi halmazokról sem értekezhetünk, hiszen az emberi lét gyökereinél vágjuk ki a fát. Ma ettől szenved szinte az egész európai kontinens, beleértve a mi nemzetünket is.

Belátható tehát, hogy tévedés, zsákutca az a forradalmi szemlélet, amely a szellemünket fölépítő elemek - történelem, kultúra, nyelv - lebontásával kívánja elérni a szabadságot. Az igazság inkább az, hogy a családok és a nemzet egységét, a nyelvet és a nemzeti kultúrát védő politika nemhogy nem ellensége bármifajta összemberi, vagyis globális szemléletnek, hanem egyenesen előfeltétele annak. A gondos kertész tudja: egy marék jó mag alapos összerázásából még nem terem Édenkert. Csak a Teremtés törvényeinek tiszteletével, a formák nemesítésével, kibontakoztatásával, önmagunk folytonos megújításával tökéletesedhet világunk.

A magunk példájából tanulva azt is mondhatjuk, hogy a kormányok persze sokat tehetnek azért, hogy Európa a családok és a nemzetek Európája legyen. Sokat tehetnek a családokért a megfelelő családpolitika bevezetésével, a nemzeti közösségek megerősödéséért a nemzeti kultúra támogatásával, és sokat tehetnek az európai közösség értékeinek megszilárdításáért is.
Ilyen messzire vezethet, ilyen gondolatokat, ilyen távlatokat nyithat meg egy ezer évvel ezelőtti hatodik ujj.


Bár az Árpád-házi királyok a messzi múltból üzennek, ha akarjuk, meghallhatjuk és megérthetjük szavukat a mai bábeli hangzavar közepette is. Sőt ha megértjük, akkor láthatjuk azt a jövőbe vezető ösvényt is, amely a nemzetegyesítéshez, az összefogáshoz és a közös felemelkedéshez vezethet bennünket.
Megérthetjük, hogy a XXI. század biztató, sőt csábító lehetőségeket kínál a XX. században meggyötört, kifosztott és szétdarabolt magyar nemzetnek. A mai európai korszellem, a lebomló államhatárok, a bürokrata államok korszakának alkonya, a szabad mozgás, a vállalkozás szabadsága megnyitja az utat a magyar nemzet újraegyesítése előtt, feltéve, ha képesek vagyunk a szétszabdalt magyarságot egyetlen, jól működő gazdasági övezetté szervezni. Feltéve, ha megértjük: a határon túli magyarok ügye nem ideológiai kérdés, nem pártkérdés, hanem olyan lehetőség, amely közös hasznot, gazdasági erőforrást kínál a mai határokon belül élő magyarok számára is.
Ha megértjük, hogy Magyarország jövője nem a tízmilliós Magyarországban, hanem a tizenötmilliós magyar nemzetben van.

Őszintén be kell azonban vallanunk, hogy ma még hiányzik a Szent Istváni igazságok megértéséhez szükséges erős magyar nemzettudat. Ma még erősebb nemzeti elkötelezettséggel, erősebb összefogási ösztönökkel rendelkeznek a szomszédaink: a szlovákok, a románok, a szerbek, a horvátok. Ők nemcsak tudják, de követik is azt a máig érvényes igazságot, hogy egyetlen hely van a világon, ahol mi vagyunk a legfontosabbak. Egyetlen hely van a világon, ahol mások érdekei nem előzhetik meg a mi érdekeinket, és ez a hely a hazánk. Márpedig az új, a XXI. századi európai világban csak azok a nemzetek lesznek előnyben, azok boldogulnak majd, akik pontosan ismerik saját nemzeti érdekeiket, és tántoríthatatlanul képviselik azokat az európai együttműködés legmagasabb fórumain is. Nekünk magyaroknak ma az az érdekünk, hogy a nemzetegyesítés számára kedvező európai korszellem fennmaradjon. Ezért magyar nemzeti érdek, hogy az Európai Unió bizonyítani tudja életképességét, és megmutassa, hogy az európai népek együtt nagyobb biztonságot, több munkahelyet, magasabb életszínvonalat tudnak teremteni, mint külön-külön.

A tetterős ember képes szembenézni múltjával és jelenével. Képes higgadtan mérlegelni gyengeségeit, erősségeit, és levonni a szükséges következtetéseket a számvetésből. A tetterős embernek vannak céljai, saját létfenntartásán túlmutató, magasabb rendű céljai, és rendelkezik a célok eléréséhez szükséges akaraterővel. István királyunk tetterős király volt. Biztonságot, hitet adott, távlatokat nyitott, erős nemzetet teremtett a magyarok számára. Egy nemzet is akkor erős, ha van bártorsága szembenézni múltjával és jelenével. Egy nemzet akkor erős, ha vannak közös céljai és mindenki tagja, részese lehet a közös céloknak, a nemzet közös, nagyszabású vállalkozásainak. Az európai népek története gazdag példatára az erős nemzetek felemelkedésének. Az erős nemzetek vaskos történelemkönyvében nekünk magyaroknak is jut néhány tiszteletet parancsoló fejezet IV. Béla második honalapításától Mátyás királyon át 1848-ig, vagy éppen 1956-ig. Ha vannak közös célok, ha van közös akarat, ha van összefogás és egység, akkor a nemzet pulzusa erős, és a nemzet pulzusa diktálja a ritmust az időnek. A gyenge nemzetek szívverése azért szabálytalan, pulzusuk azért hagy ki olykor-olykor, mert akarat, szellem vagy összefogás híján nem képesek saját útjukon járni, s az életük ritmusát kívülről diktálják mások a számukra. Állandóan mások által megszabott, mások által komponált dallamokhoz és ritmusokhoz szeretnének alkalmazkodni, mások által írt koreográfiák szerint akarják járni a saját táncukat.


Tegyük fel nyíltan a kérdést: erős-e ma a magyar nemzet? Tizenöt évvel az első szabad választások után, tizenöt év demokráciával a hátunk mögött oda jutottunk, hogy a magyar nemzetből ma hiányzik a valóságos helyzettel való szembenézés bátorsága. Miközben lassan elnyel bennünket és velünk együtt gyermekeink jövőjét is az államadósság örvénye, szembenézés helyett kirobbanó sikerről lelkendezünk. Miközben napról napra nő a munkanélküliség, családok százai veszítik el nap, mint nap a kenyérkereset lehetőségét, veszítik el a megélhetés biztonságát, azt halljuk, olvassuk, hogy nagy a jólét. És az omladozó vakolatú házfalakra fölmázoljuk, hogy bennünket irigyelnek ma a nyugat-európai országok. Amellett, hogy a politikusoknak nincs bátorságuk a valósághoz, úgy tűnik, ma nincsenek közös céljaink sem, amelyek abroncsként tartanák össze a széthullásra amúgy oly hajlamos nemzetünket. Pedig voltak közös céljaink. Voltak 1990-ben is, amikor új utakra indultunk, amikor Magyarország polgárai a demokrácia kalandos kísérletére vállalkoztak, illetve kényszerültek. Sőt voltak közös céljaink még a legutóbbi időkben is, elég, ha a polgári Magyarországra, illetve a jóléti rendszerváltoztatásra gondolunk. Ám ezeket az emberek által kijelölt közös célokat sutba dobtuk, így nem csodálkozhatunk azon, hogy céltalanul sodródó országban éljük az életünket.
Amíg nem leszünk elég bátrak, hogy szembenézzünk a valósággal, amíg nem leszünk képesek újra közös célokat megfogalmazni, amíg nem találjuk meg a módját, hogy minden magyar részesévé váljon a közös céloknak, addig a magyar nemzet nem lesz erős, addig nem lesz közös felemelkedés, addig nem leszünk urai az életünknek, addig csak túléljük, és nem megéljük a saját életünket.



István király üzenete minden évben megszólal augusztus 20-án. "Tegyétek erőssé Magyarországot, tegyétek erőssé a magyar nemzetet!" Már a régi rómaiak is tudták, hogy a történelem az élet tanítómestere. De ők is tudták, hogy sajnos nem mindig akadnak hallgatói, pedig csak bátorság, némi bölcsesség és összefogás kellene, és mi magyarok ismét erős nemzetté válhatnánk. Csak őszintén szembe kellene nézni az elmúlt tizenöt évvel, és láthatnánk, hogy az embereknek nem a demokráciából van elegük Magyarországon, hanem abból, ahogyan a demokráciát működtetjük. Csak őszintén szembe kellene nézni az elmúlt tizenöt évvel, s láthatnánk, hogy be kell vonnunk az embereket a nemzet fontos döntéseibe, hiszen az értékeket nem a politikai döntések hozzák létre, hanem a döntéseket követő emberi munka. Csak őszintén szembe kellene nézni az elmúlt tizenöt évvel, és láthatnánk, hogy az emberek úgy érzik, kivették kezükből a demokráciát. Az István király intelmeiből következő teendők pedig világosnak tűnnek. Szembenézés, közös célok, összefogás. Vagyis a magyar demokráciát meg kellene reformálni, vissza kellene adni az embereknek a demokráciába, szabadságba vetett hitét. Akinek van füle, hallhatja: a közös célok naponta kiáltanak olyan emberekért, akik végre hajlandóak vállalni ezeket a célokat.

Magyarország polgárai emberhez méltó életre vágynak. Magyar emberhez méltó életre. Olyan életre, ahol a gyermek nem teher, a munka nem alamizsna, a hit nem szégyen, ahol a nyugdíj nem segély, a tanulás nem kiváltság, az egészség nem üzlet, az otthon nem vágyálom, és ahol nem dönthetnek rólunk a megkérdezésünk nélkül. Közös cél, hogy Magyarország ismét olyan ország legyen, ahol minden magyar részese lehet a közös jövőnek, olyan hely, ahol a magyar embereknél semmi és senki sem lehet fontosabb.
Ha figyelünk István király életművére, ha meghallgatjuk 1956 üzenetét, ha nem felejtjük el az összefogás erejét, amely tizenöt évvel ezelőtt visszaszerezte a nemzet függetlenségét, és megnyitotta az utat a szabadság előtt, akkor megérthetjük, hogy vagy együtt fogunk felemelkedni, vagy sehogy sem.

Adjon a Jóisten ehhez a magyaroknak elegendő erőt, bölcsességet és bátorságot!


Forrás: www.orbanviktor.hu, 2005. augusztus 19.