Az állam képviseletét ellátó főtisztviselők egy részét ugyanis az SZDSZ adja, de több, az adófizetők pénzéből fenntartott közintézmény vagy állami tulajdonú nagyvállalat vezetőit is e párt klientúrájából válogatták össze. Azt, hogy kit hová ültettek vezetőként, természetesen nem a kiszemeltek tehetsége határozta meg, hanem az MSZP-vel kötött koalíciós paktum. Ennek pedig egyenes következménye, hogy legyen szó a közpénzek és a közvagyon elherdálásának bármelyik területéről, az SZDSZ pontosan tudja, hol és mikor kellene a koalíciós társának a kezére csapni. És ugyanez igaz fordítva is: Gyurcsányék is pontosan látják az SZDSZ gazdasági holdudvarának törvénytelen vagy legalábbis jó erkölcsbe ütköző vagyonszerzési kísérleteit az állami vagy az önkormányzati tulajdonból. E két párt tehát pontosan tud mindent egymásról, így azt is, hogy az állam miért rossz tulajdonos. Csak ezt nem kötik a rendőrség orrára.

Mindenesetre e jelenség egy nemzet számára akkor a legveszélyesebb, amikor a kormány neoliberális gazdaságpolitikát képvisel. Az MSZP-SZDSZ-koalíció klientúrája hihetetlen károkat okozott és okoz, amelyekről az állampolgárok csak a jobboldali sajtóból szerezhetnek tudomást. A média java része ugyanis az ügyek elkendőzésében érdekelt. Zászlóshajójuk például, a Népszabadság gazdasági és személyes szálakkal kötődik az MSZP-hez, valamint az olyan, egykoron állami tulajdonban lévő, később kiprivatizált vállalkozásokhoz, amelyekben Gyurcsány Ferenc neve rendre felbukkan. Az összefüggésekből és összefonódásokból kitetszik: az MSZP-SZDSZ-kormány irányítása közben az állam úgy rossz tulajdonos, ahogyan a balliberális sajtó képtelen ellenőrizni e két párt hatalomgyakorlását.

Nem akarok régi példák tucatjaival itt most előhozakodni, a teljes energetikai szektor vagy a közművek külföldi kézbe adását emlegetni, hiszen a magánosítási folyamat még mindig nem állt meg. Napjaink ügyeletes botrányai, a Malév és a ferihegyi repülőtereket üzemeltető Budapest Airport gyanús privatizációja, de az olyan, társadalmi hatásait mérve különösen fontos, egyelőre állami tulajdonban lévő nagyvállalatnál is gyalázatosan mennek a dolgok, mint a Magyar Posta Rt., amelynek tevékenysége és dolgozóinak tudatos leépítése zajlik. Az addig nyereséges cég menedzsmentjét a kormányváltást követően azonnal menesztették, az új - az MSZP holdudvarából érkezett - vezetés pedig, miután átvette az irányítást, szinte rögvest veszteségbe fordította a céget. A szakszervezet megdöbbenésére legalább háromezer fővel csökkentették a dolgozói létszámot, amelynek következtében 2003 tavaszára sztrájkhangulat alakult ki a cégnél. Ugyanekkor született meg a döntés: a 600 fő alatti kistelepüléseken bezárják a kispostákat, pedig ezek az érintett falvak közösségi életének vérkeringésében óriási szerepet játszottak. Azzal a 60 ezer aláírással pedig, amely ezen intézkedés ellen az emberek összegyűjtöttek, a balliberális pártok többségével rendelkező parlament nem foglalkozott érdemben. Talán nem meglepő, hogy 2004-re a posta szolgáltatási minősége leromlott: a levelek hetekig késtek - és késnek a mai napig -, amíg feladójuktól eljutottak, eljutnak címzettjeikhez. S ugyan a szolgáltatások soha nem látott színvonal alá süllyedtek, az új vezetés 2002 óta többször, az infláció mértékén felüli tarifaemelést hajtott végre. Mindeközben nőtt a sorban állás ideje, amelynek mértékét jelzi, hogy ma már ügyfélkijelző bevezetését tervezik.

Valószínűleg azért, mert az állam rossz tulajdonos, különböző biztosítótársaságokban lévő, jövedelmező tulajdonrészeitől is megválik a posta. És persze azért, hogy jó tulajdonos kezébe kerülhessen az állami nagyvállalat, megszületett a posta eladásának szándéka is. Ugyan az anyagot titkosította az ÁPV Rt., ám tavaly ősszel valahogyan mégiscsak nyilvánosságra került. Ellenzéki követelésre a kormány azóta levette napirendjéről a magánosítás kérdését, ám az ördög a részletekben bújik meg: például a posta infokommunikációs szolgáltatásainak kiszervezése 9,6 milliárd forintot hoz majd egy jó gazdának.

A menedzsment tervezett intézkedései miatt a posta jövőjére vonatkozó kilátások sem túl kecsegtetők. A 2003-as postatörvény lényege szerint a piac fokozatos felszabadítására vonatkozik, a kormány azonban messze túllépte az EU ez irányú elvárásait. Már nem a postát, hanem a piacot szándékozik eladni. 2006-tól kezdve az 50 grammnál nagyobb tömegű küldemények továbbítására például bárki vállalkozhat. Az Österreichische Post AG már belépett Magyarországra, s tucatnyi cég áll ugrásra készen, hogy átvegye a piacot. Az eredmény: 31 ezer dolgozó munkahelye és jelentős állami vagyon került végveszélybe.

A balliberális sajtó, ha olykor hírt ad a magyar érdekeket károsító közhatalmi folyamatokról, akkor is optimista, ami nem okoz meglepetést. Az már sokkal inkább, hogy a kormányt kritikusan szemlélő, magát jobboldali értékrendűnek nevező Heti Válasz ahelyett, hogy a posta veszélyeztetettségéről írna, reklámízű cikkeket közöl a céget érő "politikai támadásokról". A hetilap szerkesztőbizottságának néhány tagja és elnöke az Orbán-kormány vezető tisztviselője volt: Martonyi János a külügyi, Matolcsy György a gazdasági tárcát vezette, Borókai Gábor pedig kormányszóvivő volt. Mindannyian tudhatják, hogy az általuk is irányított kormányzat alatt a posta épült, a jelenlegi alatt pedig épp széthordják, leépítik.

Forrás: D. Horváth Gábor, Magyar Nemzet, 2005. augusztus 23.