Kora kamaszkorom kedves olvasmánya. Azóta nem hagynak nyugodni ezek a mondatok. Azóta ott motoszkál bennem ez a pár sor. Hihetetlennek tűnt ugyanis, hogy létezett olyan kor, mikor egy regényhős így udvarolhatott kedvesének: te vagy a tavasz, te vagy a világ legszebb városa Budapest.
Hihetetlennek, mert én egy olyan városrészben élek, ahol a házak még mindig őrzik az egykori harcok golyónyomait, ahol az épületek még mindig magukon viselik a világháborút követő évtizedek valamennyi szennyét. Korábbiakat csak azért nem, mert a háború előtt még nem az IKV kezelte a házakat.
Olyan városrészből jöttem, ahol a lakások nyolcvan százaléka belső udvarra néz, ahol a halálozási mutatók a harmadik világéhoz közelítenek. És ez a negyed nem valami távoli vidéken van, hanem itt közvetlenül mellettünk. Innen az Erzsébet tértől pár száz méternyire. Gyalog öt perc. Kocsival két óra. Mostanában.
Ez a hely több mint hatvanezer ember otthona. Ezen a helyen százezrek utaznak át nap, mint nap. Ezt a helyet, csak világváros építése közben nem lehet észrevenni. Erről jut eszembe, amit egy költségvetési vitában mondtam a jelenlegi főpolgármesternek: Budapesten egyre több ember érzi úgy, hogy recessziónak az számít, ha szomszédja elveszti állását, válság akkor van, ha ő maga elveszti az állást, és fellendülés akkor lesz, ha Demszky Gábor veszti el állását.
Különösen igaz ez ránk, hetedik kerületiekre nézvést. Rólunk úgy tűnik, a város vezetői már lemondtak, és nekünk nem volt annyi szerencsénk, nem volt annyi erőnk, hogy saját sorsunkat kezünkbe vegyük. Az elmúlt négy évben legalább a kormány nem hagyott magunkra minket. Több tízmillió forint jutott iskolai tornatermek építésére, több százmillió műemlékeink, köztük a főváros második legnagyobb katolikus temploma, a Rózsák terei templom felújítására, sok millió gyermekek táboroztatására, közösségek rendezvényeire. Minket így büntettek.
Most úgy fest: sorsunk beteljesedett. Mégsem adhatjuk föl a reményt. Be kell bizonyítanunk, nem kell a fővárosból elmenekülni, legalábbis nem mindenkinek.
Nem engedhetjük, hogy ott, ahol ma miénk a felelősség az irányítás azok kezébe csússzon át, akiknek lakóházaink értékesítendő ingatlanokat, tereink felparcellázandó telkeket jelentenek. Akiknek a politikai egyeztetés kifejezés a koncon való marakodást jelenti. Ahol pedig ez a szemlélet a meghatározó, ott változást kell elérni.
És akkor, talán újból eljön az az idő, mikor bárhol a világon egy fiú udvarolni kezd - az új kurzus kedvéért szögezzük le: egy lánynak - és már kifogyott a szép szavakból, a dicséretekből, de bókjait még fokozni szeretné, már ne kelljen többet mondania, csak annyit: te vagy a tavasz, te vagy a világ legszebb városa, Budapest.

(A szeptember 17-én, az Erzsébet téren elmondott beszéd szerkesztett változata.)