Keresztes Gáspár, www.mno.hu
Olyan megtörténhet, hogy az ellenzék minden nemtetszése ellenére fogcsikorgatva megszavazza a kormány előterjesztését, hiszen a választópolgároknak nem akar ártani. Ilyen volt a költségvetési törvény például ahol az ellenzék kénytelen-kelletlen, de a kormány mellett szavazott, mivel a szociális támogatásokat nem akarhatta elvenni a polgároktól.

Ami azonban ma történt a Parlamentben, arra egy héttel, sőt pár nappal ezelőtt sem számított senki. Még a csütörtökön is zsarolásról beszéltek a lapok, arról, hogy Orbánnak elment a józan esze, széllel szemben vizel, meghogy kizárólag a saját útját látja üdvözítőnek.

És láss csodát! Hosszas huzavona, kormányszóvivői magánakciók, zűrzavarok után, sugárzó arccal felállnak a kormánypárti és ellenzéki tagok: Megkötöttük a kompromisszumot! Méghozzá olyan kompromisszumot, amelyiknek tulajdonképpen mindenki örül.

Azaz egyvalaki nem.

Amikor már maga az egy irányban kérlelhetetlen Kuncze Gábor is úgy fogalmaz, hogy új időszámítást élünk a konszenzuskeresésben (ritka pillanat), amikor Kovács László is szelídebb hangot üt meg (még ritkább pillanat), akkor felcsendül a tisztának éppen nem mondható női hang: "Nekem erről az jut eszembe, amikor tíz éves koromban azt játszottam: 'Nem ér a nevem, káposzta a fejem!' Remélem, majd ők (az ellenzék, ha eddig nem jött volna rá az olvasó) is kinövik és büszkén vállalják a titkon és szégyenkezve aláírt nyilatkozatot".

Vajon ki nem mérte fel az esemény jelentőségét? Vajon ki az aki nem örül annak, ha véletlenül mindenki egyetért? És miért nem?

Majd ha felnövünk, mi káposztafejek, majd megtudjuk. Ha például kiderül, hogy a nyilatkozatban vállalt szép szavak csak szép szavak maradnak, és a kormány valami elhibázott politika (mondjuk egy elhibázott költségvetés) folytán kifarol a célegyenesben.

Lehet, hogy ezt a frakcióvezető-asszony már most is tudja.