Tavaly is próbáltunk interjút kérni öntől, de akkor kosarat kaptunk.

Amikor négy éve eltávolítottak a televíziótól, lezárult életem egy szakasza. Épségben és egészségben megértem a nyugdíjaskort, úgy, hogy nem kell orvoshoz vagy gyógytornára járnom. Viszont igyekszem pótolni, amire eddig nem sok időm jutott: találkozni a családdal, barátokkal, élni néhány kedvtelésemnek, utazgatni. Végre végig tudok olvasni egy könyvet, nem csak a szükséges részeket, amelyek egy műsorhoz kellenek. Nem volt gondom az életemmel, és úgy vélem, ehhez a nyilvánosságnak nincs köze.

Nem is zargattuk volna, ám akkorra már visszatért a rivaldafénybe.

A Fidesz szövetségi gyűlésén - több mint két éve - felkértek, hogy Rákay Philip mellett konferáljam a műsort. Szakmai feladat volt, ahogyan azt megelőzően Schmitt Pál megkeresésére Kertész Zsuzsával tettük: konferáltunk azokon a műsorokon, amelyeket a főpolgármesteri választás idején szerveztek.

Nyugdíj-kiegészítésre volt szüksége?

Pénzt nem fogadtam el a szereplésért, ahogyan a mostani tevékenységemért sem. Meghatott, hogy milyen ünneplésben részesítettek az emberek, amikor Philip kedvesen bejelentett, és fölmentem a színpadra. Aztán idén január közepén újra felhívtak a Fidesztől, hogy az Orbán Viktor évértékelő beszédét megelőző országjáráson ismét engem gondoltak Philip mellé "moderátornak". Az meg mi? - kérdeztem, mire elmondták, hogy sok ember fog körben ülni, az elnök úr és mi ketten pedig középen leszünk a "ringben". Ez a dolog formai része. Ami engem izgatott, az a tartalmi rész volt. A nézők ugyanis helyben írták a kérdéseiket, és előre is kaptunk néhányat, amelyek sms-en érkeztek. Az izgalmas az volt, hogy ott, élőben kellett szerkeszteni, feltenni a kérdéseket, figyelni, hogy az elnök úr éppen miről beszél, de a nézősereget is szemmel kellett tartani. Izgalmas, szép feladatnak tűnt, amilyet még nem csináltam.

Nem rutinmunka volt ez a tapasztalt kommunikátornak?

Az első helyszínen, Pocsajon bizony aggódtam, mi hogyan fog történni, hiszen ahhoz, hogy egy színpadon álljak valakivel és elhitessem, hiteles a munkakapcsolat, valamennyire ismerni kell a másikat. Mindenekelőtt az embert, de a közszereplőt is: a reakcióit bizonyos helyzetekben, hogy van-e humora, hány lábbal áll a földön, és egyáltalán, ott áll-e. És én bizony alig ismertem Orbán Viktort. Az újságban meg a tévében láttam, két szó nem sok, annyit sem beszéltünk előtte. Ráadásul negyven év televíziózás során megszoktam, hogy segítőim ellátnak háttéranyagokkal. Itt magam is alakítójaszerkesztője voltam a "műsornak", például a helyi könyvtáros hölgy által adott helytörténeti adatok ismertetésével.

Orbán Viktort nem frusztrálta, hogy az ön régi partnerével, Antal Imrével kell fölvennie a versenyt?

Versenyt? Ezeken a rendezvényeken moderátor vagyok, az elnök úrral nem egyenrangú félként álltunk a színpadon, mint Imrével harminc éven át. Ha ragaszkodik a párhuzamokhoz, az elnök úr is hasonló profizmussal készül a "fellépésekre", amit megtapasztalhattam az öt út során, amelyeken aztán volt alkalmunk beszélgetni is családról, barátokról, értékekről.

Konzultáltak tehát eleget. Ez után, az idei évértékelőn mondta a pártelnök, hogy 2005 legyen a konzultáció éve.

A konzultáció hajszálgyökerei valóban az év eleji utak voltak. Arra lettünk figyelmesek, hogy az emberek nem csupán kérdeznek, sokszor tudják is az orvosságot a problémákra. Az évértékelő pedig felemelő volt. Mondtam is utána: tenni kellene valamit, hiszen elkezdett pislákolni a parázs, de még egy év van a választásokig. Az elnök úr megnyugtatott, vannak ötletei, ne izguljak. Három hét múlva hívott, s beszámolt a konzultációs testület ötletéről. Először azt hittem, én is tagja leszek a testületnek.

Annak jobban örült volna? Állítólag elsőre nem vállalta, hogy a testület szóvivője legyen.

Végig kellett gondolnom, mit tegyek. Szóvivőnek lenni felelősségteljes beosztás. A feladatot úgy fogalmaztam meg: hivatásomnál fogva kötelességem segíteni, hogy ebben az országban, ahol mindenki magyarul beszél, ne csak halljuk, de értsük is egymást.

Nem lehet, hogy azért nem értjük egymást, mert Kérdések és válaszok sorozatnak, avagy nemzeti konzultációnak becézgetjük a pártkampányokat?

Miért, ön szerint mi a kampány?

Ha egy párt vagy annak elnöke lakossági fórumokon népszerűsíti magát a választások megnyerése érdekében.

Kampány az, amikor valakik valakiket valamiről meg akarnak győzni: a párt programjáról, a pártvezető erényeiről. A Nemzeti Konzultációs Testület tagjai senkit semmiről nem akarnak meggyőzni. Az emberek véleményére vagyunk kíváncsiak. A nemzeti konzultációt nem érdekli, ki milyen pártnak a tagja, jár-e templomba, hová született, milyen színű. Leülünk az emberekkel, és azt mondjuk: most öné a szó! Lehetőséget kínálunk: mondja el a véleményét, ötleteit, javaslatait. Eddig kétmillió emberrel konzultáltunk. Év végére összeáll a testület összegző anyaga, amelyet még bizonyára én "kommunikálok", de mivel nyolc hónapra vállaltam a feladatot, decemberben lejár a mandátumom - épp amikor a kampány elkezdődik.

Rossz véleménnyel van a politikáról?

Nem értek hozzá, nem is nagyon érdekel. Benyomásaim mindenesetre vannak. Tisztátalan, zavaros dolognak látom én is, ahol mindenki fújja a magáét, de senkinek nem lesz jobb attól, hogy a politikusok odafönt különféle döntéseket hoznak. Mi tagadás, ez a talán leegyszerűsített kép él bennem is. Nem normális dolog, hogy itthon bárki bármit kiejt a száján, még egy kötőszóról is mindenkinek a politika jut az eszébe. Mintha a politika alatt, mellett, fölött nem lenne élet. Pedig van. Úgy nevezik: közélet.

Ezt is megkonzultálta Orbán Viktorral? Aki azért mégiscsak pártelnök...

Nem tartozik rám a Fidesz politikája, hiszen nem vagyok párttag - ahogy nem is voltam soha. Orbán Viktor pedig magánemberként kezdeményezte a konzultációt. Ennek ellenére az évértékelő után mást sem hallottam, csak hogy "ez is fideszes", odaállt ez is. Én meg rémülten néztem körül, kémleltem, hova is álltam. Mi bajuk lehet az embereknek? Televíziósként rám se fütyültek, az elmúlt hónapokban pedig színházban, áruházban, utcán is hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, van, aki meg is szólít. Van, hogy biztatnak, de olyat is kapok néha, amit nem könnyen teszek zsebre. Talán nem szerencsés, hogy egy párt elnökének jutott eszébe, hogy az embereket is meg kellene kérdezni a gondjaikról. De legalább valakinek eszébe jutott.

Bárkinek jutott volna eszébe, ön akkor is az ügy mellé áll?

Amikor megtaláltak a feladatok - és soha nem kellett kuncsorogni a megbízásokért -, egész pályám során azt a szempontot tartottam szem előtt, hogy emberileg tudjam vállalni, és úgy érezzem, tisztességesen el tudom látni, és hasznára lehetek vele a közösségnek. Soha nem kötöttem olyan alkukat, amelyeket most bánnék. A nemzeti konzultációban sincs semmilyen alku. Szóvivő vagyok, hetente kétszer fogadóórát tartok, ahol alkalmanként húsz-huszonöt emberrel beszélgetek. Hangsúlyozom, emberekkel. Nem párttagokkal. A televízióban is mindig a nézőnek beszéltem, aki lehet szegény vagy gazdag, iskolázott vagy tanulatlan - elsősorban azonban ember. Ezért van, hogy olyan viszonyban vagyok velük, mint ebben az országban csak kevesen. Én negyven évig, amikor csak akarták, ott ülhettem a szobájuk sarkában.

Van úgy, hogy fogadóóráján az ismert tévést keresik, nem a konzulenst?

Mindkettő én vagyok. Hogy ismerősként köszöntenek, segít abban, hogy könnyebben elmondják a problémáikat. Meglett ember mondta nekem a minap: a maga arcán nőttem fel. Cseppet tanakodik ilyenkor a női lélek, hogy ezt bóknak vegye-e. Én úgy döntöttem, annak veszem. Olyan is volt, akinél már szóltam, hogy amit mond, olyannyira magánjellegű, hogy kezd nekem kínossá válni a dolog. "Ó, maga nálunk családtag!" - hangzott a válasz. Senkit nem küldök el, nálunk nincs témába nem illő hozzászólás.

Megcsináltatja a beszélgetésekre védjegyévé vált hajkoronáját, mint egykor a televíziós műsorokra?

A hajam olyan, amilyen, mondhatnám, születési rendellenesség. Soha semmi különlegeset nem kellett csinálnom vele, hogy így nézzen ki. Nagyon ügyes, jó fodrászom van évtizedek óta, "hajkoronám" az ő keze munkáját dicséri. Időnként megfesti, levágja, hetente egyszer mossuk, szárítjuk. A konzultációkhoz egyébként fölösleges a smink is - az odafigyelés a fontos.

Kirajzolódik valamilyen kép a szerteágazó beszélgetésekből?

Három hónappal azután, hogy elkezdődött a konzultáció, három dolog kirajzolódni látszik. Egyvalami tűnik ma biztosnak Magyarországon, a bizonytalanság. Az emberek nagyobbik része nem emberhez méltó életet kénytelen élni. Gondoljunk a munkanélküliségre, a nyugdíjakra, az egészségügyre, az oktatásra, a pályakezdésre, az otthonteremtésre, a nők munkalehetőségeire - főként, ha édesanyák -, a gazdákra. Én a bölcsész végzettségemmel talán egy fájdalmas szociográfiát vagy riportsorozatot tudnék írni a fogadóórákon hallottakból, az országban látottakból. A konzultációs országjárás hétszáz helyszínéből száz településen ott voltam, sok ezer emberrel találkoztam, és úgy érzem, Magyarországon nem a magyar ember az első és legfontosabb.

Ezt hogy értsük?

Ahogyan beszélgetek az emberekkel, azt tapasztalom: nem érzik, hogy fontosak azok a termékek, árucikkek, amelyeket magyar ember, magyar gazda állít elő idehaza, elsősorban nekünk. De hogy nem a magyar ember a legfontosabb a magyarok számára, annak december ötödike volt a legnyersebb kifejeződése.

Pedig akkor is az embereket kérdezték meg.

De hogyan?! Egy kérdés nem jobbvagy baloldali. Ám ha jobbról-balról győzködik, rémisztgetik az embereket, annak ez lesz az eredménye. Márpedig Magyarországon senki nem fog helyettünk emberhez méltó életet teremteni. Nekünk kell kiharcolni. Mégpedig összefogással, mert másképp nem fogunk boldogulni. A nemzeti konzultáció biztató kezdet: jó, hogy különbözőek vagyunk, másként látjuk a dolgokat, és ezt van kinek elmondani.

Nemrég még azt kifogásolta, hogy a porcelán étkészletek nem tartalmaznak kétfülű erőlevescsészét, most meg naponta találkozik a kilátástalansággal. Átértékelt egyet s mást?

A kétfülű csésze csak hasonlat volt. Amikor a Juli-suli című műsorom futott, az egyik adásban "terítési illemtant" próbáltunk bemutatni. Hozták a stúdióba a csodaszép porcelánt, de nem volt kétfülű csésze az erőlevesnek. Kérdeztem, miért nincs. Azt mondták, nem gyártják. Nincs rá igény. De amiről az ember nem tudja, hogy van, arra nem is lesz igénye. Hasonló a helyzet a nemzeti konzultációval is: mióta létezik, óriási igény van rá.

Stumpf András interjúja, Heti Válasz

fideszfrakcio.hu