Egyfelől amerikai nemzeti mítosz született belőle, sokasodó megemlékezésekkel, helyszíni kiállítással, már játékfilmet is készítettek a történtekről. Vitathatatlan, hogy az erőszak testet öltött abszolútumává lett, megkérdőjelezhetetlen módon. Szeptember 11. soha fel nem tett kérdések özönét zúdította az amerikai társadalomra, igaz, a legfontosabbra, a "miért gyűlölnek bennünket" kifakadásra magától értetődően nem lehet választ adni az előzmények ismerete nélkül. Másfelől a négy évvel ezelőtti támadássorozat nyilvánvalóan világpolitikai nyitány is, az afganisztáni és iraki háborúval, a "világterrorizmus" elleni fellépéssel korszakforduló az emberiség történelmében. Ha jobban tetszik, mindenki számára dramaturgiai lezárása a kétpólusú világrendszer utáni tízéves csendes átmenetnek.
Miközben a pusztulás képeit nézték, már szeptember 11-én százmilliók tudták a világon, hogy a legrosszabb csak most következik. Az amerikaiakban másfajta érzések is munkálhattak. Talán a szarajevói merénylet híréhez lehetne hasonlítani a semmiből támadt szeptember 11-i eseményt: a Monarchia lakosaiban eluralkodó gyász és revánsvágy kettősége akkor is hadüzenetben öltött formát, akárcsak 2001-ben. Csakhogy a háború természeténél fogva folyamat, és szeptember 11. után is bebizonyosodott, sokszor kell még a faleveleknek lehullaniuk, mire az utolsó amerikai katona is elhagyja Irakot. Szeptember 11. óta ismét megtanultuk: nem használ a béke ügyének, ha valaki jókra és rosszakra osztja fel a világot. Az alkotót alkotása dicséri, vallották a régi rómaiak, és valóban, ha végigtekintünk szeptember 11. utóéletén, mindenfelé csak üszkös romokat, halált, állandósult erőszakot látunk. Mintha ez a kor, amelyben élünk, csak rombolásra volna képes. Bárhogy is van, tagadhatatlan, hogy az emberiség biztonságérzetének megrendülése szeptember 11-én kezdődött.
Ennyit tudunk egyelőre felvázolni a tragédia utóéletéről. Ami ott és akkor történt, sok tekintetben még ma sem világos. Joggal vetődik fel például, hogy egy effajta világméretű gazság kitervelői és végrehajtói, Oszama bin Laden és társai hol bujkálnak, miért nem csípték el őket négy hosszú esztendő alatt, ha az Egyesült Államok vezetői valóban átlátják a világban keletkezett újsütetű káoszt? Válasz után kiált az is, hogy a tálibok Afganisztánja és Szaddám Huszein Irakja részt vett-e az ikertornyok elleni támadások előkészítésében? És Irán is benne volt, vagy az összefüggés feltárása még várat magára?
A New Orleans-i katasztrófa most elhomályosítja a szeptember 11-i megemlékezéseket, de érdemes elgondolkodni, milyen sok lyukat kell befoltoznia a világ vezető demokráciájának. Az elképesztő katonai kiadások mellett most elementáris belpolitikai feszültséget szül az elmaradt katasztrófavédelmi reform. Bush népszerűségének nem használt, hogy egy fénykép tanúsága szerint vidáman gitározgatott a katasztrófa másnapján, s hogy csak afféle "térkép e táj" nézőpontból szemlélte meg a pusztítás helyszínét. Közben Irakban már az is előrelépésnek számít, ha naponta nem tizenöt-húsz, hanem csak öt-tíz esetben támadnak az amerikai katonákra. Valamiféle megnyugvás kellene, hogy szeptember 11. mihamarabb történelem legyen. Lehetőleg még a mi életünkben.

Szentesi Zöldi László, Magyar Nemzet

fideszfrakcio.hu