Augusztus vége óta gyűlnek a jelzők: nyikorgó szélkakas, populista, államosító. Gyurcsány Ferenc szerint ez mind ön volna. Nem törleszt?

Szélkakasügyben azért lenne ok a szerénységre. Ha közéletünkben van politikai erő, amely a legtöbbet fordult, és a KGST, a Varsói Szerződés, az egypártrendszer, illetve a totális állami tulajdon pártjából az Európai Unió, a NATO, a többpártrendszer, valamint a korlátlan piaci liberalizmus híve lett, az éppen az MSZP. Persze azt is látni kell, ez szimpla politika. A nagyobbik kormánypárt épp az utóbbi hetekben fogadott fel amerikai válságtanácsadókat. Láthatóan megdolgoznak a pénzükért. A provokáció pedig inkább azokat minősíti, akik ezzel akarnak reflektorfénybe kerülni. Nem kell felülni nekik, az emberek átlátnak a szitán.

Épp ezt nem szereti önben a kormányfő: hogy rendre az emberekre, mint általános alanyra hivatkozik, "hogy aztán bármit megtehessen".

A miniszterelnök úr korábban azt mondta: fogjam be a számat. Úgy tűnik, most abba akar beleszólni, milyen szavakat használhatok. Talán a szólásés vitaszabadság jegyében. Nekem az a fontos, hogy a gondolataim utat találjanak azokhoz, akik meghallgatnak, akik kíváncsiak a véleményemre. A miniszterelnök úr tehát illetéktelen területre kalandozik, ha az emberek és miközénk akar állni.

Ha már a szavaknál tartunk: bátorság, igazságosság, biztonság az aktuális szlogen szocialista oldalon, munka, otthon, biztonság az önökén. Három-három kifejezés, ráadásul az egyik ugyanaz. Ezek alapján nincs különösebb filozófiai szakadék a két nagy erő között.

Ne feledkezzünk meg egy fontos különbségről. Mi már bizonyítottunk. Ugyan annak az időszaknak is megvoltak a maga hibái, de azt többen még a másik oldalról is elismerik, hogy számos területen jól teljesítettünk. Ilyen a munkahelyteremtés és a minimálbér, az otthonteremtés és a diákhitel, a gyermekek után járó adókedvezmény és a családtámogatás. A Fideszről tehát nem azért gondolják az emberek, hogy a munka, a fiatalok és a család pártja, mert teleplakátolta vele az országot.


Az MSZP jó ideje a lendületesség, a modernség fordulatokkal operál, és a mostani identitáskampánya is a cselekvéspárti fiatalokhoz szól. Nem fél, hogy a Fidesz maradinak, öregesnek tűnik majd ebben a közegben?

Három év után plakátokról kellene kiolvasnunk, hogy mi az identitása egy kormánypártnak? A teljesítményt nem lehet megspórolni, ezt fiatal és idős egyaránt tudja. Ahogy azt is, hogy a cselekvés nem szavakból áll. A valódi munka önmagáért beszél.

Hogyan jutottunk el odáig, hogy a privatizáció vagy az állam szerepének megítélése tekintetében a baloldal jobboldali-liberális érveket használ - legalábbis gazdasági értelemben -, a jobboldal viszont baloldaliakat?

Sokan használják még ezeket a kissé már idejétmúlt ideológiai felosztásokat. Nehéz dolguk lenne, ha például Blairt, Aznart vagy Schrödert akarnák elhelyezni egy jobb-bal tengelyen. A magyar közéleti szereplők számára is mindig vonzó volt egy tézist lebetonozni, majd mindent ehhez mérni. Csakhogy a világ mindeközben változik. Ha doktrinerek vagyunk, előbb-utóbb provinciálisak leszünk, s ezért mindenhova egy brosúrával később jutunk el. Gyakran halljuk például, hogy a magántulajdon üdvözítőbb, mint az állami. Holott más országokban már rég arról gondolkodnak, hol jobb az állami és hol jobb a magántulajdon. Ennek jegyében állami kézben lévő külföldi cégek magyar állami tulajdont vásárolnak. Ha nekik megéri, nekünk miért nem? Tehát inkább el kellene fogadnunk, hogy ami működik Svájcban, az nem feltétlenül működik Spanyolországban, és ami ott dívik, nem biztos, hogy megy Ausztriában vagy idehaza. Nem érdemes másolni a nyugati mintákat; légy önmagad, mindenki más már foglalt. A mi gondolatainkat a védett társadalom koncepciója foglalja keretbe, szemben a kormánypártok nyitott társadalomról szóló elképzeléseivel. Úgy tartjuk, hogy bizonyos káros piaci vagy akár társadalmi hatásoktól meg kell védeni az embereket. Miután a monopóliumok, a kartellek korát éljük, a vállalkozói kezdeményezéseket szintén védeni kell. Adott esetben pedig a köztulajdont, ha azt tapasztaljuk, hogy más országok állami vállalatai - külpolitikai offenzívájuk részeként - felvásárolják a mi nemzeti vagyonunkat. Rendjén volna, hogy budapestiek finanszíroznák a párizsi díszkivilágítást?

A Budapest Airport privatizációját is elvi okokból támadja a Fidesz? Vagy szimplán attól tartanak, hogy a befolyó 400 milliárd forint kreatív kormányzati felhasználása kihat majd a 2006-os választások eredményére?

Az első kérdés, hogy szabad-e eladni Magyarország központi repterét, amelyre egyébként NATO-kötelezettségek is hárulnak közös nemzetközi akciók esetén. Eladni egy nemzeti vagyontárgyat, ami komoly nyereséget termel. Szerintünk nem szabad, úgy érzem, a kormány kockáztat. A második: ha bármit eladunk, mire fordítja a kormány a bevételt? Korábban közmegegyezés volt arról, hogy privatizációs bevételt nem fordítunk költségvetési kiadásokra, csakis fejlesztésre, jövőt megalapozó beruházásra, esetleg államadósság-csökkentésre.

A miniszterelnök az Airport esetében állítólag az utóbbit preferálja, ugyanakkor a Portfolio.hu online gazdasági lap - szintén kormányzati forrásokra hivatkozva - azt írta: a pénz egy részéből a költségvetési hiányt finanszírozzák majd.

Azok közé tartozom, akik már hónapokkal ezelőtt elvesztették a fonalat; ha a miniszterelnök úr szavait követem, nem kifelé, hanem egyre beljebb jutok a labirintusba.

Hogyan képzeli el a reptér visszavételét?

Az 1998 és 2002 közötti időszakban már számos olyan törvényes utat végigjártunk, ami egy jogállam számára nyitva áll, ha nemzeti érdekeit védve megpróbál bizonyos vagyontárgyakat visszaszerezni. Csillebérc esetében pert indítottunk, amelyben a független magyar bíróság végül visszavette a kisinkófált közvagyont. Az M1-es autópálya ügyében, ahol Európa legdrágább útdíját kellett a magyar embereknek kifizetniük, sikeresen megegyeztünk a külföldi tulajdonossal, így az is bekerülhetett a lényegesen olcsóbb matricás rendszerbe. Az egyik repülőtéri terminált pedig jogszabály-változtatással vettük vissza. Utóbbi döntésünket azonban nem fogadta el a kanadai tulajdonos, a választottbírósági eljárás még ma is tart. Komoly kérdés tehát, hogy amit ma árul a kormány, az jogi értelemben már az állam tulajdona-e, vagy még mások is igényt formálhatnak rá. Ez fontos szempont, a reptér privatizációs pályázatának érvényességét is befolyásolhatja.

A 2002-es kampányban is tőkeellenes Fidesz-képet rajzoltak az ellenfeleik. Most újra magyarázkodhatnak.

Nincs rá semmi szükség. Mindenki látja, hogy a kormány szélsőségesen liberális gazdaságpolitikát folytat. Amikor a kormányfő idénynyitó beszédében aranykorról beszélt, nyelvbotlás történhetett: talán aranykört akart mondani. Merthogy aranykör tényleg létezik. A szélsőliberális gazdaságpolitika éppen ennek a milliárdos körnek kedvez, nem az embereknek. Egyik oldalon a nagy hasznot realizáló sokmilliárdos cégek, a másikon a túlélésért küzdő kis- és középvállalkozók. Oldani kell hát az aranykör és a többség közötti ellentétet. A kormány valójában két liberális pártból, egy nagyobból és egy kisebből áll. Ők az aranykör pártjai. Már rég nem arról van szó, hogy a Fidesznek csak a jobboldali, polgári, keresztény, nemzeti értékrendet vallókat kellene képviselnie, mi mindenkiért szót emelünk, senkit sem hagyunk az út szélén. Európai Néppárt vagyunk.

Nem gyengíti a Fidesz szavazatmaximalizáló kísérleteit, amikor Kövér László lehazaárulózza Horn Gyulát? A charta, és pláne az előző választások óta tudjuk: az "újra félelmet kelt a jobboldal" jegyében az MSZP tömegeket képes megmozgatni.

A magukat baloldalinak valló emberek problémája nem az, hogy Kövér László mit gondol Horn Gyuláról, hanem, hogy nőnek az árak, vagy hogy a családfő elveszíti az állását.

Tele az ország szocialista kampányplakáttal. Mikor veszi fel a kesztyűt a Fidesz?

A kormánypártok, lássuk be, nehéz helyzetben vannak. Ráadásul a nehézségek leküzdéséhez szükséges egyik legfontosabb feltétel, a bajokkal való őszinte szembenézés képessége hiányzik belőlük. Ehelyett mindenféle válságmenedzsereket szerződtettek Amerikából, és válságkampányokat folytatnak, amivel csak megerősítik a róluk kialakult nem túl kedvező képet. Akkor követnénk el a legnagyobb hibát, ha mi is elkezdenénk kampányolni.

Pedig az év eleji országjárásakor úgy tűnt, lassanként választási programot hirdet. Volt szó családbarát karrierről, települési pótlékról, családi adórendszerről, adócsökkentésről. Aztán a kifejtés helyett jött a nemzeti konzultáció.

Kétféleképpen lehet programot alkotni. Az egyik út, hogy kinyilvánítjuk, mit tartunk egyedül üdvözítő megoldásnak, majd megkíséreljük meggyőzni az embereket a magunk igazáról. A másik, s mi ebben hiszünk, hogy megkérdezzük az embereket a legfontosabb feladatokról, a gazdaság szereplőit pedig arról, hogy milyen áttörési pontokat megjelölve kellene működnie a következő kormánynak. Ezért jött létre a nemzeti konzultáció, pár napja pedig Matolcsy György irányításával elindult a gazdasági konzultáció.

Már tudja, mihez fog biztosan hozzányúlni, ha győz a Fidesz 2006-ban?

Megérett az idő a politika reformjára. Egyfelől új részvételi lehetőségeket kell biztosítanunk azoknak - már az államfőválasztásnál is erre törekedtünk -, akik részt kívánnak venni az országot érintő fontosabb döntések meghozatalában.

Akár ügydöntő jelleggel is?

Egyes esetekben akár ügydöntő, máskor véleménykikérő jelleggel. A politika megújítása azonban azt is jelenti, hogy meg kell szabadítani az országot a felesleges terhektől. A magyar gazdaság például képtelen eltartani annyi politikust és bürokratát, amennyi jelenleg belőle él. Tehát nem lehet megkerülni a politikusok számának drasztikus, illetve az adminisztráció ésszerű csökkentését. Ugyancsak elodázhatatlan a családtámogatások kiteljesítése, mert a népességfogyás lassan kezelhetetlen méreteket ölt: húsz év múlva nem lesz, aki megtermelje a nyugdíjakat. Mindamellett egy radikális adócsökkentési programot is végre kell hajtanunk.

Ez esetben mit jelent a radikális kifejezés?

Már most ott van a parlament előtt egy olyan Fidesz-beadvány, ami arról szól, hogy a kis- és középvállalkozók esetében - tehát bizonyos forgalom alatt - a társasági adó feleződjön meg, 16-ról 8 százalékra. Emellett továbbra is tartom magam ahhoz, amit már felvetettem a miniszterelnök úrnak: az áfamérséklés helyett, a 18 százalékos személyijövedelemadó-kulcs 13 százalékosra csökkentéséhez. Ilyen léptékben érdemes gondolkodni. A további részleteket a gazdasági konzultáció keretében felállt adóbizottság - pártoktól független - szereplőivel közösen reméljük kidolgozni.

Mit vár a radikális adócsökkentéstől? A regionális adóversenyben meg lehet előzni az egykulcsos rendszerre áttért Szlovákiát vagy Romániát?

Reményeim szerint 2006 után az lesz a hír Európában, hogy Magyarországon a legkönnyebb üzletet csinálni. Merthogy a befektetők itt ütköznek a legkevesebb bürokratikus akadályba, és itt a legjobb adózni - mind a munkaerő, mind a tőke tekintetében.

Korábban azt nyilatkozta, nem híve az egykulcsos rendszernek.

Ma is így tartom. Az egykulcsos rendszer továbbvinné a mai adórendszer legnagyobb hibáját. Bünteti a családokat, csak azt nézi, ki, mennyit keres, azt nem, hány ember él meg belőle. A lényeg az, hogy mindenkinek lehessen munkája, aki dolgozni akar. Tudjuk, akinek nincs munkája, nem lehet szabad.

Meg lehet spórolni 2006 után a régóta halogatott egészségügyi, közigazgatási reformot? Nincs eleve kamikazeszerepre ítélve egy "bevállalós" kormány?

Nem szeretem az olyan önfelmentő, ám heroizmust sugalló címkéket, mint a kamikazekormány. A változás híve vagyok, itt az ideje levonnunk a rendszerváltozás óta eltelt tizenöt év tanulságait. Ám az úgynevezett elosztási rendszerek átalakításának van egy előfeltétele: az önkormányzati törvény újragondolása. Amíg nem határozzuk meg egyértelműen, hogy az iskola- és kórházfenntartás az állam vagy a helyhatóságok felelősségi körébe tartozik-e, addig haszontalan pénzügyi reformokban gondolkodni.

Ha ez ilyen egyszerű, miért okoz fejtörést tizenöt éve?

Fejtörést éppen nem okoz, csak az érdekek mindeddig felülírták az észszerűséget. Ráadásul itt kétharmados törvényről beszélünk. Csak ismételni tudom: ma a politikusi világ a demokrácia egyik legnagyobb tehertétele. Ha nem csökkentjük drasztikusan a számukat, a politikusi önérdek nem fogja megengedni, hogy ésszerűbb egészségügyi, oktatási, közigazgatási rendszerünk legyen.

Ez az a pont, ahol sok helyi Fidesz-káder is földhöz vágja majd az újságot.

Csak azt mondhatom: csigavér, barátaim! Bizonyos dolgok kimondása rendre ránk maradt. Mindenki tudta, hogy az oroszoknak haza kell menniük, de a Fideszre maradt, hogy kimondja: menjenek haza! Most mindenki tudja, hogy az országnak tehertétel egy ekkora politikai elit. Ki kell mondanunk tehát: drasztikusan csökkenteni kell a létszámukat, s aztán ezt meg is kell csinálni. Őszintén, komolyan.

A mai mérések alapján a Fidesz, az MSZP és az SZDSZ jutna be a parlamentbe. El tudja képzelni, hogy a Fidesz az SZDSZ-szel kezd koalíciós tárgyalásokat?

Ha az emberek kiadják a kormánypártok útját, akkor menniük kell. Ez a dolgok rendje.

Pedig Sólyom László államfőjelöltségéért - másképpen: az MSZP befolyásnövekedése ellen - együtt küzdött sok konzervatív és liberális értelmiségi.

Történtek ennél érdekesebb dolgok is. 2002-ben például a Fidesz megszavazta Medgyessy Péter béremelési javaslatait, valamint a tizenharmadik havi nyugdíjat is, mert ezek jó dolgok, folytatni kell őket. Vagyis konkrét ügyekben, tekintet nélkül az ideológiai különbségekre, mindig meg lehet egyezni.

Egy győztes választás után kikre számít a kormányban? Politikusokra vagy szakértőkre?

Nálunk munkát osztanak, nem pozíciót. Miként 1998-ban, úgy most sem állapodtam meg egyetlen emberrel sem a jövőbeni pozíciójáról, és nem is fogok. Egyben mégis biztos vagyok. 2006-ban nem pártkormányt, hanem nemzeti kormányt kell alakítani. Vagyis nem a pártok erőviszonyai alapján, hanem a feladat nagyságrendjéhez mérten kell kiválasztani az ország életének irányítóit.

Forrás: Bódis András interjúja - Heti Válasz