Jellemző a helyzetre, hogy még ellenzékbe is jut majd jobboldali erő, miközben az egyébként a magyarnál történelmi okok miatt - bukása ellenére is - jobb minőségű baloldal előtt a kényszerű megújulás évei állnak. S hogy a lengyelek milyen egyértelmű váltást akarnak, jól mutatja az elnöki címért folyó küzdelem is, amelyben, messze megelőzve a többieket, szintén a két fő konzervatív erő jelöltjei versenyeznek. Úgy tűnik tehát, hogy a lengyelek másfél évtizeddel a rendszerváltás után végképp a történelem süllyesztőjébe küldenék a reformkommunizmust, s a pragmatizmus - politikai értelemben a centrum - felé mozdulva nem nagyon kérnek egyes posztszolidaritás erők túlideologizáltságából sem. S ha hihetünk az elmúlt másfél évtized közép-európai trendjeinek, akkor a lengyel változások előrevetítik az irányt a térség más országaiban is.

Már a kemény, de alapvetően nem durva kampány is különbözött a korábbiaktól, jelezve nemcsak a politikai paletta, hanem a politizálás stílusának átalakulását is. Tegyük hozzá, megkönnyítette a helyzetet, hogy meglehetősen korán kiderült, a kormányzó posztkommunista baloldal ezúttal nem nagyon rúg majd labdába. De Kwasniewski és Cimoszewicz javára legyen mondva, egy hónappal a választások előtt nem került a politikai viták középpontjába a Szolidaritás-évforduló, az pedig az egész elit érettségét dicséri, hogy a kampány lényegében nem érintette a külpolitikát. Az is szembetűnő, hogy kevésbé volt fontos a píár, sokkal inkább a tartalom. Nem utolsósorban azért, mert az elsőségért harcoló két párt, a jobbközép Polgári Platform és a konzervatív Jog és Igazságosság vezetőinek volt mondanivalója, ezért aztán nem a csomagolásra, hanem a programokra helyezték a hangsúlyt. Mind Donald Tusk és Jan Rokita, mind pedig a két Kaczynski, Lech és Jaroslaw a munkahelyteremtést, a gazdasági növekedés felgyorsítását tűzte ki pártjaik elé az elkövetkező évek legfontosabb céljául, különbségek legfeljebb az eszközökben mutatkoznak. Míg a Polgári Platform a gazdasági liberalizmus híve, s egy ilyen fordulattal szabadítaná fel az erőket, addig a keresztényszociális indíttatású Jog és Igazságosság pártja óvna a társadalmi olló további szétnyílásától. A koalíciós tárgyalásoknak és a kormányprogram kialakításának talán legfontosabb része lesz e filozófiai különbségek öszszecsiszolása. Erre megvan az esély, hiszen már a kampány is elég bölcs volt ahhoz, hogy ne zárja le a kormányalakítás felé az utakat. A két erő úgy tudott vitázni egymással, hogy a felmerülő nézetkülönbségek egy pillanatig nem tették kétségessé a közös kormányzás lehetőségét. E kampány tanulsága tehát az is, nem kell okvetlenül totálisan támadni ahhoz, hogy totálisan lehessen győzni. Érdemes a lengyel tapasztalatok alapján megfontolni, hogy lehet a választások elé menni merész gazdasági programmal, mint tette azt például a Polgári Platform az egykulcsos, 15 százalékos adó középpontba állításával. Figyelemre méltó az is, hogy mind a Polgári Platform, mind a Jog és Igazságosság pártja cáfolta azt az előszeretettel hangoztatott tételt, hogy a lengyel jobboldal Európai Unió-ellenes.

S hogy ez a kampány így alakulhatott, abban döntő szerepe volt a médiának is, amely a magyartól eltérően teret engedett a pártatlan vitának, s minden erőt egyformán igyekezett keresztre feszíteni. Mégpedig annak az össztársadalmi elvárásnak a jegyében, hogy az elmúlt években megfáradt, korrupcióktól lejáratódott elitet le kell váltani. Végül az döntött, hogy a feddhetetlenséget, a megújulás lehetőségét a jobboldal erői testesítették meg hitelesebben.

Stier Gábor, Magyar Nemzet

fideszfrakcio.hu