Mottó: "Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolatait az élénk kétoldalú együttműködés jellemzi, egyetlen nyitott ügy van, a magyar állampolgárok amerikai vízummenteségének régóta napirenden szereplő ügye - mondta Somogyi Ferenc magyar külügyminiszter pénteken New Yorkban washingtoni magyar újságíróknak telekonferencián adott nyilatkozatában." 2005. szeptember 23.)
Még, ha visszafogottan is kívánjuk értékelni a külügyminiszter nyilatkozatát, akkor annyit mondhatunk, hogy Somogyi szavaival ellentétben számos konfliktus található a kétoldalú viszonyban. Előre kívánom bocsátani, hogy terjedelmi okokból ebben az írásban csak a legfontosabb problémák rövid említésére vállalkozhatok.
A magyar külpolitika leginkább a kiszámíthatóságot, a világos önérdek által definiált nemzeti célokat követő hosszú távú stratégiát nélkülözi. Budapest gyakran az éppen vele tárgyaló fél álláspontját ismétli meg. Ez jól látható például olyan kérdésekben, ahol az uniónak, vagy néhány meghatározó tagállamának és Washingtonnak eltérő az álláspontja. Jellemző volt Budapest döntésképtelenségére, hogy előbb Medgyessy Péter aláírta az iraki háborút támogató úgynevezett nyolcak levelét, azt állítva ezt a lépését egyeztette az akciót ellenző Párizzsal és Berlinnel. Majd alig egy hónappal később Kovács László bejelentette, hibát követtek el az egyoldalú Amerika barátsággal, amikor a szövetségesek informálása nélkül csatlakoztak a washingtoni kezdeményezéshez.
Ugyanígy nem feledték el az amerikai fővárosban a brüsszeli kiokosításról rövid időre hazánkba érkezett még külügyminiszter, Kovács László 2004. szeptember 7-i útmutatását sem. Amikor kijelentette "nyomást kell gyakorolni az Amerikai Egyesült Államokra", mert "az egyoldalú, kizárólag Izrael-barát politika hiteltelenné teszi az Egyesült Államok szavát az arab világban". Meg se próbáljuk elképzelni, mi történt volna, ha egy ilyen mondatot, mondjuk Martonyi János szakított volna ki magából.
S, ha már a Közel-Keletnél tartunk, 2005. februárjában egy hónapon belül két diplomáciai lépésével is sikerült Budapestnek magára vonnia Washington rosszallását. Miközben az EU és az Egyesült Államok közösen próbálja meg minden rendelkezésre álló eszközzel rávenni Iránt, hogy hagyjon fel atomprogramjával, addig február közepén Kamal Harazi teheráni külügyminiszter budapesti látogatását használhatta fel a országa nukleáris elképzeléseinek propagálására. Majd alig egy héttel később Szili Katalin házelnök vezetett delegációt abba a Szíriába, melyet Washington karanténban igyekszik tartani, mert az iraki felkelők hallgatólagos támogatásával vádol. S az a tény is sokat mondó, hogy amíg a magyar kormányfő kétszer is volt egy éven belül Kínában, addig máig nem sikerült időpontot találnia egy Izraelt és a Palesztin területeket érintő utazására. Ennél nyilvánvalóbb beismerése aligha létezhetne a koncepciótlan, kapkodó ad hoc külpolitikának.
Hosszasan sorolhatnánk még a magyar-amerikai külpolitikai érdekütközéseket. Elég itt többek között arra utalni, hogy a Gyurcsány-kormány akkor tünteti ki kiemelt figyelmével Kínát, akkor áll ki a vízumkönnyítések és a fegyverszállítási embargó megszüntetése mellett, amikor ez világosan ütközik Washington és jórészt az EU érdekeivel. Szintén akkor tette magáévá Budapest Peking álláspontját Tokió állandó BT tagságának elutasításában, amikor az amerikai kormányzat határozottan támogatta azt.
Eme összefüggésben nem kerülhető meg azon, kárörvendő baloldali hangok felemlegetése, melyek 2002 őszén megelégedéssel nyugtázták, és kéjesen újra meg újra idézték a polgári kormányok állítólagos katonapolitikai hibáit felsoroló, amúgy szakmai hibáktól hemzsegő Foreign Affairs cikket. E tekintetben emblematikus Aczél Endrének a Népszabadság 2002. november 12-i számában megjelent, a mérhetetlen rosszindulatról tanúskodó Washington és Tinnye című cikke.
Akkor az ügynökvád miatt meggyengült Medgyessy-kormány többek között azzal lobbizta ki, fél évvel hivatalba lépése után a budapesti kormányfő washingtoni elnöki fogadását, hogy a prágai NATO csúcstalálkozón Magyarország a haderőfejlesztés ügyében ismételten túlvállalta magát. Nem példanélküli ez a hozzáállás, hiszen ugyanezt csinálta a Horn-kabinet is, amikor 1997-ben be kívánta biztosítani hazánk NATO tagságát. Aligha hihető, hogy a mai washingtoni találkozón ne kerülne szóba Gyurcsány Ferenc egyik első miniszterelnöki lépése, amikor 2004. őszén elvonta a honvédelmi költségvetés majd negyedét, ezzel gyakorlatban lenullázta a Honvédséget. Amúgy érdemes tudni a 2006-os költségvetési tervben a GDP alig 1,2 százalékát, 277, 6 milliárd forintot kíván Magyarország haderejére költeni, ami alig fele a NATO irányába tett budapesti vállalásnak. ( Ez, mintegy 40 milliárddal kevesebb annál az összegnél, mint amiért 2002-ben oly hevesen bírálták az Orbán-kormányt.)
Terjedelmi korlátok miatt e rövid összeállítás csak arra tehetett kísérletet, hogy jelezze a külügyminiszter által felvázolt szép új világ már csak néhány hivatásos optimista fejében létezik.

Keresztes Lajos, Magyar Nemzet

fideszfrakcio.hu