Mindenekelőtt ismételten bebizonyosodott, hogy az Iraknak nevezett ország egymástól külön életet élő, eltérő politikai akaraton nyugvó részekre szakadt. Mi mással lehet magyarázni, hogy miközben a szunniták tüntetéseiken felmentő ítéletet követelnek, hasonló demonstrációikon a síiták halálért kiáltanak? Jelzésértékű az is, hogy Dzsalal Talabani, Irak kurd származású elnöke előzetesen kijelentette: Szaddám Huszeint naponta hússzor kellene kivégezni bűntetteiért, majd kifejtette, hogy amennyiben mégis halálra ítélik, személyes meggyőződéséből fakadóan ő nem írja alá az ítéletet.

A hírmagyarázók többsége egyetért abban, hogy a bíróság előtt álló Szaddám Huszein esetleg rokonszenvet ébreszthet a külső szemlélőben. A Ceausescu-perben már megtapasztalhattuk, hogy a védtelenség és a bátor helytállás illúziója különös érzéseket ébreszthet a régi rend iránt nosztalgiázó emberekben. A bírálatok zöme azonban nem ebből a fajta előre látható, ám az ország stabilitása szempontjából kevésbé fontos körülményből fakad. Sokkal fontosabb kérdés, hogy a délszláv háború bűnöseihez hasonlóan miért nem citálták Szaddám Huszeint nemzetközi törvényszék elé. Ez a felvetés már csak azért is indokolt, mert a bagdadi tárgyalás finoman szólva is bővelkedik az eljárásjogi mulasztásokban.

Amikor annak idején, még a háború megindítása előtt az amerikaiak több ízben is leszögezték, hogy Szaddám Huszeint a saját népe ítéli meg majd bűnei miatt, még minden másképp volt. Nem lehetett előre látni, hogy a megszállás utáni politikai rendezés ilyen hosszan elhúzódhat. Senki nem tudhatta, hogy az elsőre kiszemelt emigráns iraki politikusok nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, és az sem tűnt valószínűnek, hogy az új kormány felállítása évekig elhúzódhat. Washingtonban joggal hitték, hogy a majdani Szaddám-per a demokrácia és a jogállamiság látszatát kelti majd világszerte. Csakhogy időközben megváltozott a helyzet, és az egész procedúra sokkal inkább a stabilitás egyfajta paródiájává vált. Az irakiak továbbra is átláthatatlan viszonyok között élnek, nincsen munka és jövőkép, külföldi katonák masíroznak az utcán, a fegyveres ellenállás állandósult. Az alkotmányról rendezett minapi népszavazáson tapasztalt számos probléma azt jelzi, hogy az új iraki társadalmat - legalábbis nyugati mércével mérve - továbbra sem minősíthetjük szabadnak és demokratikusnak. Jó kérdés persze, hogy milyen eszközökkel, milyen irányba kellene demokratizálni az országot, s hogy egyáltalán lehetséges-e univerzális recepteket alkalmazni a helyi gondokra-bajokra.

A háború megindításakor még azt hihettük, Szaddám Huszein sorsa döntő módon befolyásolhatja az események alakulását. A történelem azonban már réges-régen túllépett a volt elnök személyén, a végeláthatatlan bírósági előkészítés és a borítékolhatóan elhúzódó per miatt a közérdeklődés időközben érezhetően csökkent. Szaddám Huszein pere immáron szimbólumértékében sem hordoz többletet sem az ellenállók, sem a megszállók számára. A bukott diktátort megvádolták, ő nem tartja magát bűnösnek, zajlik a bírósági procedúra, az ítélet lassan körvonalazódik. Mindenki teszi a dolgát, csak éppen Irak szekere ragadt bele időközben a sárba. A jelek szerint hosszú-hosszú időre.

Szentesi Zöldi László - Magyar Nemzet
fideszfrakcio.hu