Ám alaposabban vizsgálva ez a modell számos altípusra oszlik, s ez megkérdőjelezi, hogy az Európában kialakult rendszer mennyiben tekinthető egységesnek - vélik szakértők. Először is az "európai modell" a legfőbb kérdésekben a nyugati világ többi részével közös, hiszen ugyanazokat az alapértékeket vallja: a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását, a jogállamiság fontosságát. Ami megkülönbözteti másoktól, az sokak szerint a multilateralizmusba vetett hit (azaz hogy nem szabad a világnak gyközpontúként működnie), illetve a szociális érdekek fokozott figyelembe vétele, a tárgyalásos konfliktusmegoldás előtérbe helyezése. Az Európai Bizottság mindezt a csúcs elé készített összegzésében úgy fogalmazta meg, hogy az EU mind a 25 országát - kisebb különbségek mellett - a szociális piacgazdaság jellemzi.

Ebből következik, hogy Európában összességében nagyobb az állami szektor részaránya, mint a világ más tájain: az EU-ban az adók a GDP 41,8 százalékát teszik ki, szemben az USA és Japán 26, valamint Kína és India 17 százalékos átlagos arányával. Európa egy másik jellemző vonása, hogy ezzel a magas adószinttel a kormányok legalábbis részben a jövedelmek újraelosztását, a szegénység csökkentését finanszírozzák. Ha a nyugdíjakat nem számítjuk ide, akkor is az európai lakosság több mint fele kap valamiféle szociális juttatást, transzfert helyzete javítására - mutatnak rá szakértők. Azonban az "európai modellen" belül a különbségek is jelentősek: éppen ezért a közgazdászok és szociológusok az EU "régi" 15 tagállamát eleve négy altípusra osztották. Az első az "északi modell" (Skandinávia és Hollandia), a második az "angolszász modell" (Nagy-Britannia és Írország), azután jön a "kontinentális modell" (Ausztria, Németország, Franciaország, Belgium és Luxemburg) és végül a "mediterrán modell" (Görögország, Olaszország, Portugália és Spanyolország). Ami az új tagállamokat illeti, brüsszeli szakértők szerint kétségkívül vannak közös vonásaik, de nagy valószínűséggel ők is a különböző nyugati modellekhez fognak csatlakozni, s ez a folyamat már meg is kezdődött.

Márpedig ha ezt a négy altípust a hatékonyság és az egyenjogúság szempontjából vizsgáljuk, akkor a kép nagy eltéréseket mutat. A legkedvezőbb az északi modell országainak helyzete: az itteni szociális modell összességében mindkét feltételt biztosítja a lakosság számára. Az angolszász modell hatékony, de egyenlőtlen, azaz az emberek társadalmi helyzetében, életszínvonalában túl nagyok a különbségek. A kontinentális modell ennek ellentétje, a mediterrán modell pedig összességében sem az egyik, sem a másik feltételt nem teljesíti megfelelő módon. Egy neves társadalomtudós, André Sapir mindebből azt a következtetést vonta le: a különböző nemzeti jóléti rendszerek között olyan jelentős különbségek vannak, hogy megkérdőjelezhető, lehet-e egyáltalán egységes európai szociális modellről beszélni.

A legtöbb megfigyelő szerint azonban az igazi kérdés nem az, vajon egységesnek minősíthető-e ez a rendszer, hanem hogy miként tartható fent az új kihívások mellett. A nem elég hatékony alrendszerek erre valószínűleg nem lesznek képesek: nem véletlen, hogy a kontinentális és a mediterrán országokban általában jóval nagyobb az eladósodottság szintje, a munkanélküliség aránya és alacsonyabb a gazdasági növekedés, mint a másik két altípus államainál. Így azután sokan vélik úgy, hogy a reformokat e két régióban, a kontinentális és a mediterrán Európában kellene kezdeni. Már csak azért is, mert az ide tartozó országok gazdasági súlya mind a mai napig meghatározó az Európai Unióban: az EU összesített GDP-jének kétharmadát, az eurózóna hasonló mérőszámának pedig egyenesen 90 százalékát adják.

Reformálni kell, de hogyan? E tekintetben a szakértők szerint nincsenek nagy véleménykülönbségek, a politikusok tudják, mit kellene lépni, csak éppen a reformok várható, negatív fogadtatása, a közvélemény ellenállása miatt félnek meghozni a szükséges lépéseket. A reformok - például a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele, az állami kiadások visszafogása - ugyanis csak hosszabb távon hoznának eredményt, míg rövid távon a lakosság számára fájdalmas változásokkal (jövedelemcsökkenéssel, az állami szektorban foglalkoztatottak egy részének elbocsájtásával, a munkában töltött életkor kitolódásával, a társadalombiztosítási rendszer szűkebbre szabásával) járnának. Sok nyugati politikus számára ilyen körülmények között a skandináv modell követése jelenti a csodaszert: csakhogy ez nem feltétlenül vihető át a jóval nagyobb lélekszámú, s a történelmi hagyományok miatt sokkal kiélezettebb jövedelemszint-különbségekkel küzdő kontinentális országokra. Arról nem is beszélve, hogy a skandináv modellnek előfeltétele az adóelvonások hatalmasra növekedése, márpedig számos nyugat-európai országban ez az arány már most is óriási szinten áll, s tovább nem növelhető.

MTI - fideszfrakcio.hu