Gajdos Zsóka interjúja

Amikor az ősi otthonból elűztek bennünket, a házból, amelyet 1893-ban az ükapám épített, három és fél éves voltam - emlékszik vissza gyermekkorára. Abból a korból emlékem nem maradt, a házat és annak a környezetét a gyerekkor fantáziája, a szülők és nagyszülők gyakori elbeszélései megszépítették. 1957-ben kerültünk vissza az ősi házba, Aranyosgadányba, a Pécstől kilenc kilométerre lévő faluba. Mi hárman fiútestvérek a felfedezés izgalmával léptük át a küszöböt, és csodaként éltük meg a visszatérés minden pillanatát. Ez az ősi kúria a szüleim halála után is meg fog maradni, annál is inkább, mert a családunk a szomszédos Pázdányból származik.

A családi gyökerek nagyon fontosak önnek?

Mindenki számára nagyon fontosak, én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha nem is egészen pontosan, de háromszáz évre visszamenően meg lehet határozni a családi gyökereimet. Nagyon egyszerű: az én őseim ezen a területen éltek, és földművelő, termelő, borkészítő parasztemberek voltak. Ezért a földhöz és a szülőföldhöz való ragaszkodás hihetetlenül erős mind a hármunkban.

Hivatása: gyógyító

A 80-as évek közepén, pontosabban 1984 és 1985-ben meghívást kaptam a bostoni Harward Egyetemre. Abban az időben ez nagy dolognak számított. Rövid kinttartózkodás után invitáltak, maradjak hosszabb időre, akár véglegesen. Nem is értették a gyors reakciómat, amikor rögtön nemet mondtam. Azt gondolták, hogy az ajánlott összeg nem felel meg számomra, és többet ígértek. Akkor már egyfajta klinikusi kutatói múlttal rendelkeztem. Azokat a kérdéseket, amelyeket a humán gyógyítás során nem tudtam megoldani, amelyekre nem kaptam választ, azt állat- és biokémiai kísérletekkel, genetikakutatással szerettem volna földeríteni. Egy kutatóintézetben általában az alaptudományokkal foglalkozó kutatóorvosok, kémikusok, biokémikusok jelennek meg, és ha oda becsöppen egy klinikus, az másképp látja a világot, és másképp is oldja meg a problémát. Valószínű, hogy ez lehetett az oka, hogy igen hamar próbáltak csábítani, és nemcsak a gyors választ nem értették, de a magyarázkodást sem, mert próbáltam elmondani: én orvos vagyok, és gyógyítani mindenki csak az anyanyelvén tud. A gyógyítás nem csak mechanikus kezelésből áll, az orvos igazán gyógyítani akkor tud, ha a testet és a lelket együtt gyógyítja.

Miért éppen szívsebész lett?

A véletlenek sorozata, hogy szívsebész lettem. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen nemhogy szívsebészet nem volt, de annak a konzervatív ága, a kardiológia sem létezett. Igazán az intenzívterápia után vágyódtam. Intenzívterápiás orvosként kerültem kapcsolatba a szívvel is. Harminc évvel ezelőtt egy olyan technikát fejlesztettünk ki a szívingerlő készülékek behelyezésével kapcsolatban Magyarországon, ami akkor a világban is újszerű volt. Pécsett működött ez a pacemaker-központ. Elviselhetetlen fájdalom volt számomra látni, hogy a mentőben a beteg meghal. Kidolgoztunk egy olyan technikát, amelynek során a szívbe vezettünk be egy elektródát és azt összekapcsoltuk az ingerlővel, a pacemakerrel. Csakhogy az ember, amikor a 120 kilométer/órás sebességgel kanyarogva megy a mentőautó, nem tud egyszerre arra is figyelni, hogy az érben manipuláljon, közben a kanyarokban kivédje, hogy ráessen a betegre, és még az EKG-jelet is értékelje. Ezt a hármas feladatot egyszerre az emberi agy képtelen volt felfogni. 1975-ben az EKG-jelet, amit elvezettünk, átalakítottuk hangjellé, a hangjelet a mentő az URH-sávban bejátszotta a mentőközpontba, onnan felhívták a központi intenzív osztályt, ahová a beteget vittük, a munkatársaim a telefonon levehető hangjelet konvertáltak, és egy másik vonalon folyamatosan mondták: kicsit jobbra, kicsit balra... becsúsztál a pitvarba. Egy előadást tartottam az alkalmazott technikáról, amit hallott a később rendkívül híressé vált professzor, Szabó Zoltán, aki az első szívet ültette be Magyarországon. Ő invitált Budapestre 1976-ban. Elfogadtam a meghívást, és a fővárosba utaztam, hogy tanuljak. Amikor visszamentem Pécsre, egy teljes évig gyötrődtem, hogy a szívem szerelmét, az intenzívterápiát vagy a szívsebészetet válasszam. A szívműtét egy csoda volt számomra, most 30 év után is az. Azt értem, hogy miért nem indul meg a szív, de azt nem, hogy miért indul meg: képzelje el, hogy a szívet a mellkasban lehűtjük 2-3 Celsius-fokra, azt gyötörjük, szúrjuk, vágjuk, fölmelegítjük, és ez a szív működik!

Gyógyító empátia

Egy kedves ismerősömtől hallottam, akit évekkel ezelőtt ön operált, hogy a professzor úr mindenkivel elbeszélget, minden betegével nagyon közvetlen a kapcsolata. Hatalmas a klinika, amelyet vezet, hogy tud mindenkivel foglalkozni? Hogyan töltődik fel?

Ahhoz, hogy valaki gyógyítani tudjon, szerintem elsősorban nagy beleérző képességgel kell rendelkeznie. Addig el sem kezdhetem a gyógyítást, amíg a beteg problémáját meg nem értem. A test és a lélek harmóniája adja az egészséget. A harmónia megbomlásakor beszélünk betegségről. Ha valakinek súlyos testi bántalma van, csak idő kérdése, de mindenképpen bekövetkezik a lélek fájdalma, betegsége is. A tartós lelki gyötrődés, a keserűség pedig konkrét szervi bajhoz vezet. Teljesen mindegy, hogy melyik részt gyógyítom, önmagában gyógyulást nem tud eredményezni. Az orvos szerintem tulajdonképpen nem gyógyít, hanem ha keresi és felismeri a hozzá forduló emberben a természet törvényeinek a megbomlását, akkor tud segíteni annak a helyreállításában. Meggyógyítani csak azt az embert lehet, aki maga is meg akar gyógyulni. Sokkal fontosabb a beteg gyógyulási vágya, mint az én szakértelmem.

Öngyógyítás

Az öngyógyító képesség mindannyiunkban megvan születésünk pillanatától. Hogy ebből a képességből mennyit őrzött meg a civilizált ember, ez egy nagy kérdés. Az ember, mint biológiai lény, ha fölfogja a betegségét, és az ellen szellemben harcol, akkor le tudja győzni. A védőrendszerünk, az immunrendszer azt szolgálja, hogy a külső betolakodókat legyőzze. Baj csak akkor keletkezik, ha nem ismeri fel a külső ellenséget, vagy nincs ideje kialakítani az ellencsapást, vagy a saját sejtjeit idegennek ismeri fel. Köztudott, hogy a rákos betegségek milyen hihetetlen mértékben pusztítanak Magyarországon. Pedig a környezetünk, az életszínvonalunk, a fizikai külső ártó tényezők közel sincsenek olyan szinten, hogy magyarázhatnák a rendkívül nagy számban előforduló megbetegedéseket. Ezt a nemzetet annyi lelki bántalom éri, hogy a hosszú ideig nagyon igénybe vett immunrendszerünk legyengül, ezért amikor egy ilyenfajta támadás érkezik, mint a rákos sejteket előidéző, valószínűleg vírusfertőzés, ezt nem tudja legyőzni tartósan a szervezetünk. Az orvosi irodalomban föllelhető úgynevezett csodás esetek kivétel nélkül mind arról szólnak, hogy az ember bizonyos rendkívüli körülmények között ezt a rendszert aktiválni tudja, akkor meg tud gyógyulni az olyan betegségekből is, amire a mai orvostudomány azt mondja, hogy gyógyíthatatlan. Ezekből az apró mozaikokból építettem fel azt a hitet, hogy nekem első dolgom az, hogy a beteget a gyógyulásában vetett hitében megerősítsem, ha nem volt hite, fölébresszem azt benne, mert én olyan beteget nem operálok meg, aki nem hisz a gyógyulásban. A műtét az egy rendkívül durva beavatkozás a természet rendjébe. Szívműtétkor megpróbáljuk visszabillenteni azt, ami kibillent, mi csak visszahelyezzük a kiakadt ingát, de hogy az tovább működjön, az már a szervezettől függ. Próbálom a betegekkel megértetni, hogy a legsikeresebb műtét is kudarcba fullad, ha ő nem akar gyógyulni. Időszűkében nagyon gyorsan le kell bontani a beteg és az orvos közötti falakat. És itt kezdődik az orvoslás. Bizalmi kérdés, hogy hozzám fordul a beteg. Egyes betegnél meg kell küzdeni azért, hogy ezt a bizalmat hitté fokozzam, és ha hisz bennem, hisz a gyógyulásában, akkor ez a hit az, ami majd meggyógyítja, és nem az, amit műtét során végzek.

Részlet az Összkomfort Magazin november-decemberi számából

fideszfrakcio.hu