Gyurcsány a Fiatal Baloldal tagtoborzóján állt elő választási "reformjával", amit ott tomboló lelkesedéssel fogadtak. A baloldali fiataloknak felettébb tetszett, hogy három egyéni jelölt is parlamenti frakciót alakíthasson, de ők annak is örvendeztek volna, ha Gyurcsány visszahívja a szovjet megszállókat. A parlamenti küszöb kijátszására tett javaslat minden elvakult MSZP-hívőnek átmelengethette a lelkét, hiszen átmentene valamit a mozgalmi hagyományokból. Igazságosság, esélyegyenlőség szocialista módra: akár 50 ezer szavazat árán is parlamenti frakciójogokhoz lehet jutni, miközben a másik párt 250 ezerrel is lefejeli a küszöböt. Csak három egyéni választókerületben kell nyerni, és a jelöltállító máris parlamenti párttá avanzsálhat: ez igazán sajátos és eredeti ötlet, annyira nincs gyakorlati haszna és jelentősége, hogy akár meg is szavazhatják. Őrizzük meg az Országgyűlés sokszínűségét, adjunk reményt a kis pártoknak is, ne engedjük eluralkodni a kétpártiságot, hiszen az már majdnem egypártiság: vérbeli demokratához illő célok és követelmények ezek, aki szót emel értük, annak homlokán ott fénylik a bátorság és humánum csillaga.
Persze a parlament sokszínűségének megóvására, a kis pártok esélyeinek növelésére lenne egy kézenfekvő eszköz, a parlamenti küszöb leszállítása, de attól a parlamenti pluralizmus elkötelezett hívei mereven elzárkóznak. Pedig az ötszázalékos limit nem valami kőbe vésett örök előírás, nem a demokrácia égből kapott sine qua nonja, hiszen 1990-ben még csak négy százalék volt, s 1993-ban azok emelték meg, akik akkor az idők végezetéig birtokon belülinek hitték magukat. 1990-ben még hét párt szerzett egyéni mandátumot (Wekler Ferenc az Agrárszövetség színeiben indult), és hat független jelölt is bekerült a parlamentbe. 2002-ben effajta kilengés már nem fordulhatott elő. A két nagy párt jelöltjein kívül csak két SZDSZ-es nagyágyú (Pető, Kuncze) tudott egyéni kerületben nyerni, ők is úgy, hogy az első fordulóban jobban szereplő MSZP-sek visszaléptek a javukra. (Mécs Imrén a visszaléptetés sem segített.)
Az eltelt évek alatt a választók rájöttek, az Országgyűlés nem az egyéniségek terepe. A pártokban frakciófegyelem uralkodik, visszafogott csapatjátékosokra van szükség, önálló kezdeményezésekre alig, legfeljebb némi lokálpatrióta lobbizásra adódik lehetőség. A választók döntő többsége nem a jelöltre, hanem a pártjára szavaz, a képviselő személyisége másodlagos szempont. Tulajdonképpen az egyéni jelöltekre szavazás csak bonyolítja a választási rendszert, s annak ellenére, hogy csekély mértékben módosítja (arányosítja?) a végeredményt, egy új, eleve igazságosabb (például a kisebbségek képviseletét biztosító) választójogi törvényből nyugodtan kihagyhatnák. Az egyéni jelölt ígérhet fűt-fát a körzetének, a választói tudják, nem áll módjában teljesíteni, ezért beérik ők a pártok ígérgetéseivel is. Nem nagy merészség megjósolni, hogy 2006-ban a kis pártok saját erejükből nemhogy három, hanem egyetlen árva egyéni mandátumot sem tudnak majd szerezni, így az egész frakcióalapítási nagyvonalúság csak lapos PR-fogás, megtévesztő demagógia, populizmus. Nyilván van valami hozadéka annak, hogy Gyurcsány a kis pártok, a sokszínű parlament patrónusának szerepében tetszeleghet, slágfertig demokrataként lebunkózhatja az okvetetlenkedőket, s a végén, megadva magát a többség akaratának, széttárhatja karját: rajta nem múlt a magyar demokrácia kiteljesedése.
Az MDF nem zárkózott el Gyurcsány javaslatától, de a rendszerváltozás hajdani fő ereje ma már minden fűszálban megkapaszkodna. 1998 óta mindegy nekik, hogy ki cipeli be őket a parlamentbe, adott esetben a szocialisták segítségét is elfogadnák, a konzervativizmus, a nemzeti jobboldal nagyobb dicsőségére. (Ez is egyfajta rendszerváltozás.) Az SZDSZ tiltakozott. Holott a 2002-es tapasztalatok alapján az SZDSZ-nek jól jöhetne egy ilyen törvénymódosítás. A szabad demokraták mindig jobban szerepelnek az egyéni körzetekben, mint a listán. 2002-ben az első fordulóban az egyéni jelöltjei majd' 380 ezer voksot kaptak, míg listán csak 313 ezret. Ez a háromfős frakció pont rájuk szabatott, ha 2006-ban kicsúsznának a törvényhozásból, MSZP-s visszaléptetések után mégiscsak képviselethez jutnának. Ám az SZDSZ magabiztos, nemcsak azért, mert töretlenül bízik az öt százalék fölötti eredményben, hanem azért is, mert oly erők állnak mögötte, amelyek az Országgyűlésen kívülről is érvényesíthetik akaratukat. Nincs szükségük okvetlenül közvetlen parlamenti jelenlétre, hogy Gyurcsányt kézben tartsák, vagy a polgári kormány mozgásterét beszűkítsék. Végső soron az MDF egyetértése és az SZDSZ fanyalgása nem oszt, nem szoroz, a Fidesz negatív viszonyulása borítékolható volt, így azt is mondhatnánk, hogy a miniszterelnök nem vállalt túl sok kockázatot kreatív bejelentésével.
Ám volt rá precedens, nem is egy, hogy látszólag semmitmondó passzusokat kifejezetten joghézagot teremtő hátsó szándékkal, kiskaput biztosító esélyként törvénybe iktattak. Mi van akkor, ha Gyurcsány elmeszüleménye éppen a jelentéktelensége, látszólagos érdektelensége miatt mégis átmegy a parlamentben? Van ennek az úgymond közjogi javaslatnak egy sorok mögötti értelme, egy rejtett dimenziója is. Miközben a létező kis pártokra koncentrálunk, a választások előtt megszülethet egy új, a választók által figyelemre sem méltatott párt is. Az MSZP-nek van gyakorlata fantom- (tömeg-) szervezetek előállításában. Mivel a választójogi törvény megengedi, hogy a polgár ne a lakóhelyén, hanem a pillanatnyi tartózkodási helyén adja le szavazatát, innentől kezdve már csak pénz, apparátus, szervezőkészség és mindenre kapható aktivisták kérdése, s egy semmilyen társadalmi támogatottsággal nem bíró, szatellitpárt parlamenti közszereplővé avanzsálhat. Az MSZP számára csekély erőfeszítéssel megoldható, hogy az első fordulóban elszánt híveket küldjön három választókerületbe, ahol azok az újonnan alakult párt jelöltjére voksolnak, így biztosítva hűséges parlamenti szövetségest az anyapártnak. Egy ilyen akcióhoz 50-60 ezer ember mozgatása elegendő (vannak választókerületek, ahol 10-12 ezer szavazattal nyerni lehet), s még az a veszély sem fenyeget, hogy a szavazataik elvesznek, hiszen listán az MSZP-re voksolnának.
Halványan emlékeztet ez valamire? Persze, a kék cédulára, de sok újdonság nincs a kommunista nap alatt. A kék cédulás csalás is a választói névjegyzékkel trükközött, elvileg csak a vasutasokra meg a szolgálati úton lévőkre vonatkozott, mégis tízezreket tudtak beszervezni a sokszoros szavazásra, természetesen a tiszta demokrácia nevében és érdekében. Azóta sokat fejlődött a magyar demokrácia és a haladó baloldal is, a kék cédula pofátlan csalás volt, az általunk felvázolt módszer viszont pofátlanul törvényes lenne. Tudjuk, fenti eszmefuttatásunk puszta feltételezés, Gyurcsány agyában meg sem fordult ez vagy hasonló lehetőség, de azt sem árt tudni, hogy a "közjogi" javaslatában egy ilyen akció esélye is benne van. S ha lesz egy újabb javaslata, garantálható, hogy abban is benne lesz.

Ugró Miklós, Magyar Nemzet, 2005. november 17.