fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
A nagy kompromisszum
2005. november 23., 07:08
Jó másfél évtizede még legfeljebb arról álmodozott, hogy egyszer majd eljut Nyugatra. Ma ő az azóta egyesült Németország kancellárja. Az első nő ezen a poszton, s egyben az első olyan politikus, aki a volt NDK-ban szocializálódott. Angela Merkel életútja tehát egyáltalán nem nevezhető szokványosnak, mint ahogy nem az a mai német helyzet sem.

Európa egyik vezető hatalma egy ideje komoly gazdasági bajokkal küszködik, megtört a lendület, közben továbbra is komoly terheket ró rá az ország keleti részének máig be nem fejezett integrálása. Nem beszélve arról, mindezzel egyidejűleg versenyképesnek kell maradnia az egyre öldöklőbb globális versenyben, mégpedig lehetőleg úgy, hogy megőrizze piacgazdaságának szociális vívmányait is. A problémákat csak tetézi, hogy a győztes konzervatívok az ország történetében másodszor nagykoalíció alakítására kényszerültek, mindez pedig sokak szemében korántsem az összefogásban rejlő erőt, hanem a tettrekészséget gúzsba kötő kompromisszumokat jelenti. A hangulat tehát nem éppen bizakodó.

Angela Merkelt azonban nem olyan fából faragták, aki meghátrál a kihívások elől. Jól mutatja ezt, hogy a legfiatalabbként jutott fel a csúcsra. Pedig a visszafogott, az öltözködésre, a frizurára csak az utóbbi időben adó politikuson sokáig csak csendesen mosolyogtak, ambícióit látva pedig csak legyintettek, a válságos pillanatokban azonban - előnyére fordítva e helyzetet - mindig ő került ki győztesen. Politikailag aktív csak a fordulat évében lett a doktori címmel rendelkező fizikus, s soha nem is kérkedett ellenállói múlttal. Ehelyett keményen dolgozott. Miniszternek még az utolsó keletnémet kabinetet vezető Lothar de Maiziere ajánlotta, igazi felfedezője azonban Helmut Kohl volt, akinek kormányában a család- és ifjúsági ügyekkel foglalkozó miniszter feladatait látta el, majd a környezetvédelmi tárcát is igazgatta. A mentor bukása után Merkel a CDU főtitkára lett, s kemény céltudatosságára jellemző, hogy az elsők között határolta el magát az adományügybe keveredett Kohltól. A generációváltás legeltökéltebb híveként öt éve vette át a párt vezetését, s 2002-ben már pályázott a kancellári posztra, akkor azonban még kénytelen volt átengedni a helyet a bajor testvérszervezet, a CDU elnökének. Edmund Stoiber végül nem lett kancellár, s megnyílt az út Merkel előtt. A keletnémet és protestáns Merkeltől pártja és a közvélemény sokáig idegenkedett, igaz, ő is csak a választási kampány utolsó heteiben oldódott fel. A tömegből egyre gyakrabban hangzott fel beceneve, Angie azonban csak fél győzelmet aratott, a CDU hatalmas előnyéből a végére nem sok maradt.

Ki másnak lehetne azonban esélye a mostani helyzetben, ha nem egy keletnémetnek? Ráadásul úgy, hogy a koalíciós partner párt élén is a volt NDK egykori polgára áll. Egyrészről nagyon is jól jöhet most, hogy a hiánygazdálkodás egykor találékonyságra nevelte őket, másrészt jóval megalapozottabban kérhetnek kollektív áldozathozatalt a néptől, mint pártjaik jólétben elkényelmesedett politikusai. Mindezen erényekre, a kitartásra, az összefogásra és a türelemre szükség is lesz, hiszen a feladatok ugyancsak embert próbálók. A koalíció minden idők legnagyobb német költségvetési deficitjével indít, ezért alapvető felelősség terheli az egyik partnert, ráadásul több esetben a reformokra is más-más elképzelést ajánlanak. Az egymásra mutogatásnak azonban innentől nincs értelme. A nagy kompromisszum megköttetett, így nemcsak Németországnak, de a problémák sorával küszködő, ugyanakkor ambiciózus Európának is elemi érdeke, hogy ez az érdekházasság működjön. Ki-kihagyó motorral ugyanis mindenki csak a válság mélyülésére számíthat.

Stier Gábor - 2005. november 23. - Magyar Nemzet