Egy kicsit pontosabban: amit az utóbbi hónapokban az Orbán-kormány idején bevezetett családi adókedvezmény átalakítása kapcsán támadt vitában megtudhattunk a szocialista-szabad demokrata kormánykoalíció világképéről, értékrendjéről, azt voltaképpen eddig is tudtuk. Amit ez a vita a társadalom iránti kormányzati felelősségről alkotott nézeteikről, vagyis a kormányzati szerepfelfogásukról elárult, az nem újdonság. Lényegében ezt képviselték már az első ciklusukban, a Horn-kormány idején is.
Ha különbségről beszélhetünk, az inkább csak e gondolatvilág politikus hirdetőinek a képviselt eszméhez való viszonyában tapasztalható. Az öntudatosodásukban. Abban, hogy amit egykor csaknem szégyelltek, ma büszkén hirdetik.
Nagy haladás ez. Hogy hajdani kényszeredett képviselői ma már öntudatosan képviselik, képviselhetik a rosszat. Mert vagyok bátor kijelenteni, hogy ez az: a közjó helyett a közrossz képviselete.

A szocialisták Hornék idejében legalábbis mintha még érezték volna, hogy rosszat tesznek. Igaz ugyan, hogy a gyermeknevelés társadalmi értékét szerényen jelző intézményt, a gyermekek után járó adókedvezményt, amelyet még az Antall-kormány léptetett életbe, Horn Gyuláék mindjárt az első adandó alkalommal, 1994-ben eltörölték, a Bokros-csomag újabb családpolitikai faragásait azonban, közöttük a családi pótlék jövedelemhatárhoz kötését már kényszeredetten, mintegy mentegetőzve vitték véghez. Jelezve, hogy ők sem örülnek neki, de hát a gazdasági összeomlás fenyegető réme, ugyebár, értsük meg...

Fogalmazzunk még óvatosabban, Bokros Lajost és a legodaadóbb SZDSZ-es lelkületű szocialistákat leszámítva akkor még legalábbis nem ünnepelték e lépésben az elvi politizálás győzelmét, az igazságosabb társadalompolitika irányába való áttörést.
Ami engem illet, akkor is igyekeztem s most is nagyon igyekszem - ha megérteni nem is - legalább érteni őket. Kideríteni, hogy lépéseiknek mi a számukra való értelme, belső logikája. Az ideológusi szerepben is kedvvel forgolódó miniszterelnök néhány hónapja közreadott könyvét olvasva, azt hiszem, a lényeget legalábbis értem.

Az Útközben címmel megjelent munka szerzője szerint arra szolgál, hogy feltárja a politikusi "döntések mögött meghúzódó mozgatórugókat", felfedje "az összefüggéseket, megvilágítva a politikusi gondolkodás és az abból fakadó cselekvés hátterét".
Ha egy miniszterelnök egy évvel a karmesteri pálca átvétele után úgy érzi, hogy ezeket a rugókat nem eléggé világítja meg az a program, amelyben a választáson kormányra került pártok még 2002-ben megegyeztek s amit megszavaztak, igaz, még elődje, Medgyessy Péter beterjesztésére; ha a saját maga által 2004-ben parlament elé vitt és megszavaztatott programról is úgy véli egy évvel később, hogy kevés benne a gondolkodását és cselekedeteit megvilágító erő; sőt azzal sem tud megfelelni a saját maga iránt támasztott magas igénynek, hogy különféle jeles alkalmakkor elhangzott előadásaival, a parlamenti évadnyitókon, a költségvetés beterjesztésekor elmondott beszédeivel világítsa meg politikai cselekedetei hátterét, hanem egy ugyan nem túl terjedelmes, de mégiscsak önálló művet szentel ennek a feladatnak - akkor bízvást okkal gondolhatjuk, hogy alaposan megrágta, átgondolta, amit mondandó volt benne. Komoly oka kell hogy legyen annak, miről esik szó benne és miről nem vagy alig. Hogy mit és hogyan írt erről vagy arról a kérdésről a szerző, a hivatalban lévő miniszterelnök. Aki köztudomásúan nemcsak végrehajtónak jelentkezett, de a hosszú éveken át a pragmatizmus sivatagában vándorló eszmehiányos szocialisták eszmeadójának is.

A könyv egyik központi gondolata a "torz jóléti rendszer" s az ennek részeként jellemzett családpolitikai támogatási rendszer bírálata és e rendszer ellen a társadalmi igazságosság zászlaja alatt hirdetett kormányzati támadás ideológiai megalapozása.
"A Fidesz családtámogatási rendszere a felső középosztálynak kedvezett, gátolta a társadalmi mobilitást és konzerválta a szegénységet. Ezért kell a változtatás. A szocialista-liberális kormány egyik legfontosabb társadalompolitikai intézkedése, az új, 2006-tól érvényes családtámogatás ennél jóval igazságosabb. A rendszer vezérelve egyszerű: minden gyermek egyenlő. Ez az egycsatornás, főként a jelentősen megemelt családi pótlékra épülő rendszer többet és igazságosabban ad a családoknak, a gyerekeknek... A mai, a jövedelmek növekedésével arányosan növekvő támogatási rendszer egységes, jövedelemfüggetlen rendszerré alakul át, ahol minden gyerek: a munkanélküli, a minimálbérért dolgozó és a magas jövedelmű szülő gyermeke is azonos összegű támogatásban részesül. Hosszabb távon azonban arra kell törekednünk, hogy a kispénzű családok többet kapjanak a magasabb keresetűeknél - ahogy ez már ma is érvényesül a gyermekek ingyenes étkeztetésénél, az ingyenes tankönyvellátásnál és másutt."

Ne foglalkozzunk most azzal, hogy e vázolt felfogás valóban következetesen érvényesül-e a jövő évi adórendszerbeli, illetve családpolitikai változtatásokban. Már tudhatjuk, hogy nem érvényesül - hogy mást ne mondjak, igaz, hogy a korábbiaknál sokkal korlátozottabb körben, de fennmarad a gyermekek után járó adókedvezmény. A szocialista politikusok nyilatkozatai mellett azonban épp e könyv, a miniszterelnök ideológiai alapvetése a legsúlyosabb bizonyíték rá, hogy ez a felfogásuk szerint csak rossz kompromisszum, amire ugyan ez esetben (még) rákényszeríthették őket bizonyos tiltakozások, politikai nyomások, ám elveik, meggyőződésük ellenére fogadták el. S amint lesz rá módjuk, még következetesebbek lesznek. Eltörlik e kedvezmény maradékát is - mert ők igazságosak akarnak lenni.
Igazságosak?
Nevetséges állítás. A gyermeket, gyermekeket nevelő, adófizetésre képes családok büntetésének rendszere? Egy olyan rendszer, amely tökéletesen figyelmen kívül hagyja, hogy a gyermeknevelés társadalmilag hasznos tevékenység? Amely azt a meggyőződést ordítja világgá, hogy a gyermek nem közjószág, hanem szülei magánfogyasztásának része? Hogy tökmindegy az államnak, mire költik polgárai a pénzüket, gyermeknevelésre vagy mondjuk déltengeri nyaralásra? Ha olyan hülyék, hogy gyermeket szülnek és nevelnek ahelyett, hogy efféle kötöttségektől szabadon élveznék az életet, magukra vessenek?
Ez lesz az egységesülő kormányzati igazságosságeszme veleje? Nagyon úgy fest, hogy ez. De hát könyörgök, hol van az kőbe vésve, hogy a gyermeket nevelő és adófizetésre képes polgárok adókedvezményének terhére - ami valójában költségtérítés, a gyermekneveléssel együtt járó költségek csupán egy részének levonása a fizetendő adóból -, szóval, hogy csupán ennek terhére lehet növelni a családi pótlékot, ami a legszegényebb, adófizetésre nem vagy kismértékben képes családoknak valóban sokat segít?

Rejtély, mondhatnánk, hogy ha már szavakban olyannyira elkötelezettek az igazságosság érvényesítésére, miért nem jut eszükbe a kormánypárti politikusoknak például az a lehetőség, hogy a többi adókedvezmény rovására csoportosítsanak át pénzt e cél szolgálatára. Hiszen ezekkel a lehetőségekkel - "igazságtalanul" - szintén csak azok élhetnek, akik rendelkeznek megfelelő mértékű adóköteles jövedelemmel.
Vagy - szörnyű kimondani - nem jut eszükbe az igazságosság kék madarának kergetése közben, hogy a gyermeket nem nevelőkre kivetett adóból is orvosolható lenne a gyermekszegénység mérséklése? Igaz, ez megint azt feltételezné, hogy nem csupán egyéni hobbi, hanem a közösség érdekében álló tevékenység is a gyermekek vállalása és felnevelése.
Márpedig a jelek szerint a koalíció egyre nyilvánvalóbban a magáévá teszi azt az eredetileg a szabad demokraták által képviselt felfogást, hogy a családtámogatási rendszernek nincs más feladata, mint a szegények, a rászorultak támogatása.

A miniszterelnök könyvének az egyik legsokatmondóbb részlete számomra az a gondolatmenet, amely arra világít rá, mit érzékel a szerző a magyar társadalom demográfiai válságából, és mit mond arról, hogyan akar megbirkózni vele kormánya.
"Drámaian hangzik, de alighanem tény: a nyugati civilizáció - biológiai értelemben - minden jel szerint elveszítette újratermelő képességét. Ne tápláljunk illúziókat: mi, magyarok aligha fordíthatjuk meg ezt a folyamatot, amely civilizációnk ellentmondásos fejlődésének szomorú, ám szerves következménye. Az előző kabinettel szemben úgy ítéljük meg, hogy nem léteznek olyan közvetlenül ható kormányzati eszközök, amelyekkel érdemben elő lehetne segíteni a születések számának növekedését, a teljes termékenységi arányszám 2-3 közé emelkedését."

És mi van a közvetetten ható kormányzati eszközökkel, kedves miniszterelnök úr? Önök szerint azok sem léteznek? A könyvében ugyanis egy árva szót sem szól róluk.
Az előbb idézett gondolatmenet ugyan azzal folytatódik, hogy a szerző felteszi a kérdést: "Mit tehetünk mégis?" De persze nem a születésszám érdemi növekedését elősegíteni akaró kormányzati lépéseket sorolja - hiszen nehogy elmarasztalják már őt is az illúziókergetésben -, hanem bizonyos, közelebbről meg nem nevezett "komplex egészségügyi és foglalkoztatási programok"-ra utal. Ezektől remélve, hogy csökken a munkából idő előtt eltávozók szomorúan magas aránya. Hosszabb távon pedig a nyugdíjrendszer alapjaiban történő megreformálásában, a mai demográfiai viszonyokhoz igazításában látja a megoldást.
Merthogy e probléma, a nyugdíjrendszer finanszírozhatatlansága vezeti a demográfiai vészhelyzet felismeréséhez.
Bravó! Ha kevesebben halnak meg a jövőben a munkaképes korúak közül, akkor van rá esély, hogy átmenetileg nagyobb lesz az aktívak aránya az egész népességen belül. Erre azonban semmi okunk tartósan számítani, hiszen egyre kisebb létszámú évjáratok lépnek be a munkaképes korba.
Arra meg, gondolom, sokan kíváncsian várják a választ, hogyan lehet hozzáigazítani a nyugdíjrendszert egy ilyen - a munkába lépő korosztályok folyamatosan csökkenő létszámával jellemezhető - elöregedő társadalomhoz. Nem lepne meg, ha ezt már csak a választások után szeretné kifejteni a miniszterelnök úr. Aligha emelné ugyanis az össztársadalmi jókedvet, amit mondandó lehetne.
Arról nem is beszélve, hogy milyen izgalmakat válthatna ki, ha a migrációs, bevándoroltatási politikáját taglalná. Ha megpróbálna válaszolni arra a kérdésre, Kínából vagy Észak-Afrikából szeretné-e pótolni a munkáskezeket, ha netán mégis kevés lenne az elöregedő társadalom terheinek viselésére a munkaképes népességünk. Vagy esetleg a Párizs külvárosaiban szemlátomást feleslegesekké váltakra gondol? Mert azt ne mondja, hogy ez még túlságosan távoli gond!
Ráérünk foglalkozni vele. Miféle felelős politikus az, akinek ennyi a mondandója a demográfiai válságról?
Apropó, miért is ez a nagy csönd az utóbbi időben a népesedéspolitikai munkabizottság körül?

Elek István; Heti Válasz

hativalasz.hu - fideszfrakcio.hu