Egy éve zajlott le Magyarországon a határon túli magyarság kettős állampolgárságával kapcsolatos népszavazás. Nem mehetünk el e mellett, felelős politikusként számot kell vetnünk azzal, hogy mi lett az akkori viták következménye.
2005. december 5-e valójában már nem is a kettős állampolgárság intézményéről, hanem az anyaországnak a határon túli magyarsággal való szolidaritásáról szólt. És bár a szavazáson résztvevők többsége igent mondott, ennek ellenére a népszavazás eredménytelen lett. De mindezek ellenére köszönet illeti azokat, akik egy akaratuktól függetlenül létrejött kezdeményezés következtében kiálltak a szolidaritás és az összetartozás mellett. Köszönet illeti az aktivistákat, akik minél több állampolgárt próbáltak meggyőzni. Köszönet illet számos civil szervezetet és értelmiségit - köztük több olyat, aki közismerten nem a polgári oldal mellett áll -, akik nevüket adták az Igen mellé. Köszönet illeti a történelmi egyházakat és számos zsidó hitközséget, akik bátran kiálltak saját erkölcsük diktálta kötelességük mellett. És talán egy év távlatából egyértelműbben ki kell mondani, köszönet illeti azt a szocialista politikus asszonyt, aki pártjának kategorikus "nemével" szemben lelkiismereti szavazásra szólított fel. Ha végiggondoljuk, hogy ki mindenkit illet köszönet, akkor kimondhatjuk: tévúton jártak azok, akik szerint az Igen vagy a Nem pártpolitikai kérdés lett volna.

A népszavazási kampányban sajnos - élükön a magyar miniszterelnökkel - olyan hangok is megjelentek, melyek szociális demagógiával megpróbálták saját szűk vélt pártpolitikai érdekeik miatt szembeállítani a határon túli magyarságot az anyaországgal. Ismerve a mai Magyarország gazdasági állapotát, a magas munkanélküliséget, az elszabaduló energiaárakat, a növekvő adókat, megállapíthatjuk: demagógiájuk nem volt teljesen eredménytelen. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ismét tanúbizonyságát adta annak: érzéketlen a határon túli magyarság sorsa iránt.


Mindenki tudja: a népszavazás szomorúságot okozott közel három millió magyarnak a szomszédságban. Ez nagy baj, mert a kisebbségpolitika lélektani kérdés is. Határainkon túli testvéreink minél jobban érzik az anyaország szeretetét, annál jobban ellen tudnak állni a minden kétséget kizáróan létező asszimilációs nyomásnak. Immár 85 éve őrzik nyelvüket, kultúrájukat, identitásukat. Ezért mindenki átérezheti annak abszurditását, hogy idén március 15-én a magyar miniszterelnök üzenetét Székelyföldön kifütyülték, a román miniszterelnököt pedig megtapsolták. Ezen a lelkiállapoton kell túllépni.
A fájdalmat nem lehet úgy orvosolni, hogy egymás után hozzuk létre a bizottságokat, nevezünk el minden intézményt "Szülőföldnek" a média előtt, beszélünk folyamatosan még nem létező vízumról és útlevélről, mert ezek pótcselekvések. A sajtó felé sokat emlegetett Szülőföld Program keretében például 2005-ben kereken 0, azaz nulla forintot fizettek ki! Arról nem is beszélve, hogy a költségvetési turpisság is kiderült: a kormányzat felülről nyitott nevezett alapokkal próbálja palástolni, hogy a határon túli magyarságnak szánt támogatások jövőre a valóságban 25%-al csökkennek. De nem is az alamizsna a lényeg.

Mégis, mit kell tennünk a holnapot szem előtt tartva? Mi lenne az érdemi továbblépés? Komoly változásra van szükség, elsősorban a szemléletben. Ezért javasoljuk a következő négy pontot:

1. Támogassuk, hogy a határon túli magyarság minél előbb az Európai Unió tagjává válhasson. Az EU-tagság a határok átjárhatóságával hozzájárul a nemzeti újraegyesítéshez. De talán ennél is fontosabb, hogy egyértelműen megfogalmazhatjuk: ami jár a walesieknek, a skótoknak, a katalánoknak, a baszkoknak, a gallegóknak, a frízeknek, a korzikaiaknak, a dél-tiroliaknak, a dánoknak Németországban, a németeknek Dániában, a svédeknek Finnországban, az Alland-szigetieknek és az olaszoknak Szlovéniában, az járjon a magyaroknak Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és a Vajdaságban. Közös akarattal el kell érnünk, hogy ne létezhessen kettős mérce az EU-ban. Mindez másképpen is kifejezhető: ha nem biztosítja minden EU-tagállam kisebbségeinek ezen jogokat, akkor nem zajlott le minden tagállamban a rendszerváltás.

2. Ha megvizsgáljuk az előbb említett példákat, akkor azt látjuk, hogy az európai államok a nemzetiségi kérdést autonómiával oldják meg. Nevezhetjük azt kulturális vagy területi autonómiának, netán önkormányzatiságnak, vagy szubszidiaritásnak, ez mindegy. Aktuálpolitikailag viszont mindez azt jelenti, segítsünk, hogy az erdélyi magyarság számára megszülessen a kisebbségi törvény, amely intézményeinek legitimitásához szükséges a demokratikus alapelveken alapuló megmérettetés is. Segítsük a vajdaságiakat abban, hogy a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács valódi jogköröket kapjon. Segítsük a Kárpátaljai Magyar Kulturális Közösséget, hogy létrejöjjön a Tiszamelléki-járás.

3. Vegyük észre, hogy a határon túli magyarsággal szemben folyamatosan fellépnek asszimiláló erők. Éppen ezért nem mondhatunk le a védelmet célzó egyoldalú lépésekről. Ezért kellene az Európa Tanács Velencei Bizottságának útmutatásai alapján ismételten tartalommal megtölteni a "státustörvényt", és a Kárpát-medence legértékesebb okmányává tenni a "Magyar Igazolványt".

4. Vizsgáljuk felül a magyar állampolgárság intézményét úgy, hogy válasszuk szét a magyarországi lakhelyhez és az oszthatatlan magyar állampolgársághoz fűződő jogosítványokat.

Fontos lenne, hogy a fenti szempontokban sikerüljön konszenzust kialakítani. Rossz üzenet, hogy a miniszterelnök úr nem meri összehívni a Magyar Állandó Értekezletet. Az már csak hab a torán, hogy a külügyminiszter úr az Országgyűlés Külügyi Bizottságának ülésén gyakorlatilag azt mondta, hogy a MÁÉRT-et csak akkor lenne érdemes összehívni, ha az azon résztvevők egyetértenek Gyurcsány Ferenccel. Ezért tisztelettel megkérjük miniszterelnök urat, hogy több mint egy évi várakozás után hívja össze a MÁÉRT-et, és kezdjünk neki a konszenzus kialakításának!

Elnökség
Fidesz - Magyar Polgári Szövetség

Budapest, 2005. 12. 04.