Aztán előkapta a várható felszólalásra bekészített idézetet a "fasiszta" népi baloldalról Veres Péter tollából, majd érezve, hogy ez talán erős volt, megmagyarázta: 1943-ban nem azt értették fasisztán, mint amit most értünk. A hét elkezdődött. Az e heti fasisztázás is megvolt.

A Gyurcsány-beszédre rányomta a bélyegét, hogy a kormányfő újfent "történelmet csinált Klárával" az Apró-villában. A Tony Blairrel elköltött vacsorán, a narancsfelfújt feltálalása után, a haza jövője szempontjából cseppet sem mellékes megbeszélés zajlott. A részletekről a nyugati sajtóból (Reuters, BBC) értesülhettünk, amely a magyar miniszterelnök kompromisszumkészségéről számolt be. Nos, ennek mintha nyoma sem lett volna a szokásos hétfői beszédben. Gyurcsány Ferenc tegnap nem ragaszkodott az előre eltervezett szövegéhez, így aztán többször sikerült mondandóját ellentmondásos kijelentésekkel zavarossá tennie.
Először például azt ecsetelte, hogy micsoda nagy hatással van Európára, a legutóbb csatlakozott országok szociális viszonyaira, a hétköznapi életünkre az unió költségvetési politikája. Az Eörsi Mátyás által a hasonló esetekre ajánlott kifejezéssel élve, a pepet (páneurópai populizmus) segítségül híva a kormányfő rendületlenül szajkózta, hogy milyen kemény határozottsággal fogja a magyar érdekeket képviselni az uniós költségvetési vitában. - A magyarok nem akarnak másodrendű polgárok lenni a többsebességes Európában - mondta Gyurcsány, és igazat szólt. És ha majd Blair papírra veti javaslatát - szőtte tovább a szót fenyegető gesztusokkal -, akkor majd jól megírja neki a magáét, sőt nyilvánosságra is hozza. (Ekkora vakmerőséghez nem a narancsfelfújt, hanem a becsinált dukált volna célzásképpen a Blairnek adott vacsorán.)

Rossz előjel, hogy a kormányfő szinte bagatellizálta az uniós költségvetés súlyát, lekicsinyelve az "egyszázalékos Brüsszelt", az egyszázalékos Európai Uniót, amely a nemzeti jövedelmeknek csupán az egy százalékát érinti, a 99 százalékról a nemzeti parlamentek döntenek. Majd átláthatatlan dzsungelnek nevezte a brüsszeli adminisztrációt, mintha édes mindegy lenne, hogy mennyi fejlesztési és agrártámogatásra jut pénz, mekkora az EU teljes költségvetése a gazdagabb, régi tagok befizetéseinek jóvoltából, ha az itthoni zűrzavar miatt úgysem tudjuk lehívni az összes támogatást, ami járna nekünk.

Gyurcsány feje, úgy látszik, nem is annyira Blair javaslata miatt fáj, amely alaposan megkurtítaná a Magyarországnak korábban beígért támogatásokat. Sokkal inkább a pályázati adminisztráció miatt és azért, hogy azt a bagatell egyszázalékos bruttó nemzeti jövedelemnek megfelelő uniós pénzt nem költhetjük el panelfelújításra és alsóbb rendű utak építésére. Mintha ezt a feladatot nem lehetne elvégezni az ország költségvetéséből. Mintha nem lenne elég - az Európai Unió által is támogatott - elvégzendő fejlesztési feladat ebben az országban, amire el lehetne költeni az EU-ból kapott pénzt. Azt a pénzt, amit részben a magyar adófizetők a büdzsén keresztül Brüsszelnek fizetnek be, amit onnan nem kis tortúra árán, az uniónak is tetsző pályázatok útján szerezhet vissza az ország. Már ha van olyan kormánya, amelyik képes erre, s amelynek energiáit nem az ellenzék szidalmazása köti le, ahogy azt tegnap a parlamentben is láthattuk.

Forrás: Torkos Matild, Magyar Nemzet, 2005. december 6.