Az Egyesült Államok, az a szuperhatalom, amely a hidegháború vége óta katonai szempontból egyeduralkodónak számít (katonai költségvetése több, mint a NATO összes többi tagjáé együttvéve) 2003-ben villámháborús győzelmet aratott Irak felett, de mind a mai napig nem tudja letörni az ottani ellenállást, "pacifikálni" az országot. Pedig hatalmas erőfeszítéseket tesz ennek érdekében: 140 ezer katonát állomásoztat az országban, és szakértők hadával, no meg rengeteg pénzzel segíti az iraki kormányzat megerősödését.
A demokratizálódás, az új rendszer megszilárdulása terén az elmúlt év valóban hozott komoly eredményeket (Irakban népszavazáson jóváhagyták az új alkotmányt, majd megválasztották az új parlamentet) Ezzel párhuzamosan azonban tovább folytatódtak a terrorakciók, s a harcok 2003-as kezdete óta immár több mint kétezerre nőtt az országban életüket vesztett amerikai katonák száma. A Bush-kormányzatra hatalmas nyomás nehezedik a hazai közvélemény részéről, hogy mielőbb vonja ki az amerikai katonákat ebből a "darázsfészekből". Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy az iraki kormányerők annyira megerősödjenek, hogy az amerikai kivonulással párhuzamosan átvehessék a rend fenntartásának feladatát - azaz a térségben ne jöjjön létre egy olyan állam, amelyet káosz, polgárháborús állapotok jellemeznek, s amely így megfelelő hátországot biztosít a különböző terrorista szervezeteknek.
Ez a törekvés magyarázza, hogy 2005-ben gőzerővel folyt az iraki haderő felállításának folyamata, kiképzése és új fegyverekkel való felszerelése (ez utóbbihoz Magyarország is hozzájárult hadrendből kivont T-72-es harckocsik átadásával). A Pentagon azzal számol, hogy 2006 közepére 10 iraki hadosztály, azaz 140 ezer katona lesz bevethető állapotban. Ezzel párhuzamosan lehetne megkezdeni az amerikai haderő fokozatos kivonását. Szakértők erre az évre 30-40 ezer fős csökkenést jósolnak s azt, hogy ezzel az Irakban állomásozó amerikai csapatok létszáma 100 ezerre eshet vissza. Ez komoly előrelépés lenne, még akkor is, ha a kivonandó erők egy részét - minden eshetőségre felkészülve - egyelőre nem vinnék haza, hanem a "környéken", azaz a Perzsa-öböl térségében helyeznék el.
A kivonáshoz azonban az amerikai bábáskodással létrejött (bár immár több választással is legitimizált) iraki rendszer megerősödése mellett arra is szükség lenne, hogy "kezelhető" méretűvé zsugorodjon a fegyveres ellenállás, a terrorakciók sorozata. Ennek érdekében a washingtoni stratégák 2005 második felében új taktikát dolgoztak ki. Ez - mint a Jane,s Defence Weekly című katonai hetilap írta - a "tintafolt" nevet kapta: az amerikaiak megtisztítanak egy-egy körzetet az ellenállástól, majd ott a rend megőrzésének feladatát átadják az iraki haderőnek, s ők maguk tovább mennek egy újabb körzetbe, ott is elkezdve ezt a folyamatot. E stratégia sikeréhez azonban ismét csak elengedhetetlen az iraki kormányerők megerősödése, hadrafoghatóvá válása.
Az Egyesült Államok 2005-ben több frontos harcot vívott: nem csak Irakban kellett sikert elérnie, de mintegy 20 ezer katonája küzdött Afganisztánban is, a megbuktatott tálib rendszer maradványai és az al-Kaida terrorszervezet emberei ellen, miközben világméretekben is folytatta "globális háborúját" a terrorizmus ellen. Ez utóbbi nem csak különböző titkosszolgálati, katonai akciókból és a különböző államok igazságügyi szervei közötti, fokozott együttműködésből állt. Mint egy vezető amerikai politikus nyilatkozta tavaly decemberben, a legnagyobb amerikai győzelem e téren valószínűleg az egy évvel korábbi dél-ázsiai szökőár után beindított, nagyszabású amerikai humanitárius akció volt. Ez ugyanis (akárcsak a tavaly októberi kasmíri pusztító földrengés utáni amerikai segítség) azt bizonyította a világ ezen, muzulmán lakosságú régióiban, hogy az USA és általában a nyugati világ nem az iszlám ellensége.
Ez a sokirányú lekötöttség óriási terheket ró az amerikai hadseregre: egy minapi washingtoni tanulmány egyenesen úgy fogalmazott, hogy a szárazföldi erők "összeroppanhatnak" az iraki küldetés és más feladatok terhe alatt. Bár ezt a kormányzat illetékesei azonnal cáfolták, az bizonyos, hogy az amerikai haderő - amely a vietnami háború vége óta profi, azaz nem sorozásos alapon működik - tavaly komoly toborzási nehézségekkel küszködött. Az egyszerre két távoli helyszínen folytatott háború pedig olyan nagy kiadásokkal járt (Irakban például a hadműveleti költségek havi hatmilliárd dollárt jelentenek), hogy a hatalmas katonai költségvetés ellenére számos fegyverzeti programot lassítani vagy törölni kellett. Ennek ellenére a múlt év vége egyfajta korszakhatárt jelentett az amerikai hadsereg, de legalábbis a légierő szempontjából: hadrendbe álltak az első "lopakodó" vadászgépek, az F-22-es "Raptorok", amelyekkel az Egyesült Államok a következő évtizedekre is biztosíthatja magának a légtér feletti korlátlan uralmat az esetleges konfliktusokban.
Végül a 2005-ös évet az Egyesült Államok katonapolitikája szempontjából még egy fontos fejlemény jellemezte: megkezdődött a világot behálózó amerikai támaszpontlánc korszerűsítése. Ennek keretében több hagyományos bázist bezárnak majd, s új helyeken (például Romániában és Bulgáriában) hoznak létre támaszpontokat, hogy az amerikai haderő közelebb legyen az esetleges válsággócokhoz, szükség esetén gyorsabban átdobható legyen oda.
Ami a világ többi részét illeti, 2005-ben folytatódott az Európai Unió önálló biztonságpolitikai szerepvállalásának előkészítése. Ennek legfőbb eleme az úgynevezett harccsoportok létrehozása: ezt eredetileg Franciaország és Nagy-Britannia vetette fel még 2003 végén, de azután közös EU-programmá vált.
Az elképzelés szerint a harccsoportok olyan, 1500 fős alakulatok lennének, amelyek a beavatkozásról szóló EU-döntés után 15 napon belül bevethetők az adott hadszíntéren; addig (de legfeljebb néhány hónapig) látják el feladatukat, amíg fel nem váltják őket az általában lassabban szerveződő ENSZ békefenntartó erők. A tervek szerint 2007-re 13 ilyen alakulat áll majd az EU
rendelkezésére (köztük egy közös magyar-szlovén-olasz harccsoport is), s az év elejétől minden félévben két ilyen harccsoportnak kell majd riadókészültségben állni, arra készülve, hogy az Európai Unió egy időben akár két válsághelyzetben is beavatkozhasson. A magyar részvétellel létrejövő egység 2007 második félévére lesz beosztva. Ezen a téren a legújabb fejlemény, hogy felvetődött: az EU helyezzen majd riadókészültségbe egy vagy két ilyen alakulatot az idén júniusi kongói választások biztonságának garantálására. Ha ez tényleg megtörténne, s a harccsoportokat be is kellene vetni, akkor ez lenne az új EU-haderő "tűzkeresztsége."
A NATO szempontjából 2005-ben továbbra is Afganisztán jelentette a legfontosabb kihívást: itt ugyanis a katonai szövetség irányítja a nemzetközi biztonsági erőt, az ISAF-et, s a NATO jövője szempontjából kulcsfontosságú, miként alakul ez a misszió. A helyzet ellentmondásos: egyrészt Irakhoz hasonlóan tavaly Afganisztánban is választásokat tartottak nagy részvétellel, s a tálib-terrorista "koalíció" ezt nem tudta megakadályozni. Ugyanakkor ez utóbbi kezdi átvenni az iraki felkelők módszereit, s újabban sokasodnak a nemzetközi erők elleni terrorakciók. Ami nyilván nehezíti az ISAF mandátumának újabb kiterjesztését: az eddigi szakaszok, a viszonylag biztonságosabb északi és nyugati körzetek után idén tavasszal, nyáron a tervek szerint megkezdődne az ISAF-erők telepítése Dél-Afganisztánba. Ehhez azonban a jelenleg mintegy 10 ezres létszámot 6 ezerrel kellene bővíteni, s a NATO-tagországok egy része ódzkodik szerepet vállalni e veszélyes akcióban. Afganisztán magyar szempontból is fontos: szóba került, hogy a magyarok az idén átvennék egy úgynevezett vidéki újjáépítő csoport (PRT) irányítását Észak-Afganisztánban.
A NATO energiát Afganisztán mellett még Koszovó köti le. Itt a katonai szövetségnek 17 ezer katonája állomásozik, s egyelőre, a tartomány jövőjével folytatandó tárgyalások idejére, az erőszakos akciók megsokasodásától tartva nem is tervezik csökkenteni ezt a létszámot. Emellett gőzerővel folyik a szervezet átalakítása, annak meghatározása, hogy milyen feladatokra kell koncentrálnia a hidegháború befejeződése után, a mostani új körülmények között. Ilyen lehetőség a terrorizmus elleni harcba való bekapcsolódás, a tömegpusztító fegyverek elterjedése elleni küzdelem és a humanitárius segítségnyújtás is (a NATO például a tavaly októberi kasmíri földrengés után légi szállítási akciót kezdett, majd pedig mintegy ezer embert, köztük egy műszaki zászlóaljat telepített a térségbe.) Az új feladatrendszerhez azonban az eddiginél mozgékonyabb, gyorsan a világ bármely részére átdobható alakulatokra van szükség (ez az átalakítás már megkezdődött a NATO Reagáló Erő létrehozásával). A szövetségnek a korábbinál szorosabb kapcsolatokat kell kiépítenie más, a NATO eddigi földrajzi határain kívül eső államokkal. Ide tartoznak az észak-afrikai országok vagy az ázsiai-csendes-óceáni térség országai is.
Végül még szólni kell két, a biztonságpolitika szempontjából kockázati tényezőt jelentő térség, a Közép-Kelet és Ázsia tavalyi eseményeiről. Ami az elsőt illeti, Irak mellett Iránról van szó. Teherán és a nyugati világ kapcsolatai 1979, Khomeini ajatollah hatalomra jutása s a teokratikus rendszer kialakulása óta elég feszültek. A vitákat tovább élezte, hogy néhány évvel ezelőtt kiderült: Irán atomprogramot folytat. E témáról sokáig folytak a tárgyalások az EU nevében fellépő (s az USA támogatását is bíró) francia-német-brit hármas, valamint Teherán között, ám amikor tavaly nyáron egy keményvonalas politikus, Mahmúd Ahmedinezsád került az iráni elnöki székbe, ez a folyamat - amely eleve nem sok előrehaladást mutatott - végleg zsákutcába került. A Nyugat az esetleges (ám valószínűleg hatástalan) szankciókon kívül nem nagyon tud mit tenni annak megakadályozására, hogy Irán valóban atomfegyverhez jusson, miközben ez nem csak Izrael biztonságát veszélyeztetné (Ahmedinezsád tavaly Izraelnek a "térképről való eltörlésére" szólított fel), de közvetlen környezetét, a Perzsa-öbölbeli államokat is rémülettel töltené el.
Ázsiában a két legfontosabb fejlemény Észak-Koreával és Kínával kapcsolatos. Az előbbi tavaly februárban hivatalosan bejelentette, hogy atomfegyverrel rendelkezik, s hogy felfüggeszti részvételét az észak-koreai nukleáris programról és a neki nyújtandó biztonsági garanciákról folyó hathatalmi tárgyalásokon. Bár később ez utóbbi lépést visszavonta, egyelőre esély sincs a kibontakozásra. Márpedig az észak-koreai atomfegyverek léte nem pusztán a vele hivatalosan még mindig hadiállapotban álló Dél-Koreát aggasztja, de az Egyesült Államokat is (amely 40 ezer katonát állomásoztat ez utóbbi országban) és Japánt. Nem véletlen, hogy Washington és Tokió tavaly szorosabbra fűzte katonai együttműködését. Szó van egy közös rakétavédelmi rendszer kiépítéséről és arról is, hogy a II. világháború utáni békealkotmányt felülvizsgálva Japán jelenlegi önvédelmi erőit felfejleszthetné igazi hadsereggé.
A japán-amerikai katonai együttműködés fokozódásának másik oka Kína. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter tavaly októberi pekingi látogatásán a kínai katonai kiadások valódi mértékének eltitkolását vetette vendéglátói szemére, s közölte: ez gyanút ébreszt aziránt, hogyan akarja felhasználni növekvő katonai erejét az ázsiai ország. (Hivatalos kínai adatok szerint a hadikiadások összege tavaly 29,2 milliárd dollár volt, de külföldi szakértők úgy látják, hogy a kormányzati statisztikában nem jelenik meg az összes katonai célra fordított kiadás. A Pentagon szerint a valós adat inkább 50-70 milliárd között van, amivel Ázsiában Kína költené a legtöbbet haderejére. Ráadásul ez a szám évről évre folyamatosan növekszik.)
A gyors kínai fegyverkezés az Egyesült Államok szempontjából különösen aggasztó, mert Peking nem tett le róla, hogy ha kell, akár fegyverrel is visszaszerzi a kínai polgárháború után elszakadt egykori tartományát, Tajvant - márpedig ennek megvédésére az Egyesült Államok garanciát vállalt.


MTI - fideszfrakcio.hu