Úgy hiszem, ön az a fajta ember, aki meghív valakit egy exkluzív étterembe, ott válogatás nélkül, összevissza rendel, pénz nem számít, mert a számla kifizetését udvariasan áthárítja a vendégére. Kedves Miniszterelnök úr! Ön velünk fizettetné meg saját fogyasztását, esztelen költekezését, jóllehet mi nem kértük, hogy szórja a pénzünket, ráadásul az elfolyó összegekből egy csepp örömünk sem származik. Az ön elítélendő hozzáállását és magatartását bizonyítja azon kitétele is, amikor évértékelő beszédében a "közösen felvett hiteleket" emlegette. Határozottan leszögezem, s nyomatékosan felhívom az illetékesek figyelmét, hogy én önnel közösen egy árva fillér hitelt, kölcsönt nem kértem és nem vettem fel, sőt sem szóbeli, sem írásbeli meghatalmazást sem adtam önnek, hogy külföldi pénzintézeteknél a nevemben eljárjon! Már közvetlen elődjét, Medgyessy Pétert sem bíztam meg semmivel, de ő még hivatkozhatott arra, hogy a választók többsége feljogosította némi közjogi szerencsétlenkedésre, de ön nem állíthat semmi hasonlót magáról, hiszen önt, a többség akaratával mit sem törődve, írd és mondd, összesen 453 bazsalygó szocialista választotta miniszterelnökké. A felelősség az övék, így a méltányosság elve azt kívánná, hogy a felvett hiteleket is ők fizessék vissza, s ha kedvük tartja, az önre eső részt megoszthatják egymás között. Tőlem ne kérjék, engem ne zaklassanak vele, ne küldjenek rám végre- meg behajtókat, mert a fülüknél fogva hajítom ki őket, jóllehet híresen türelmes, szelíd, békés természetű ember vagyok. Nagyobb baj, hogy meggyőződésem szerint még önnek sincs halvány sejtelme sem arról, mire herdálták el azt a töméntelen sok pénzt. Nem is oly rég még odanyilatkozott, hogy a hitelek benne vannak a nyugdíjakban meg a segélyekben. Ez akkora közgazdasági ökörség, amit még egy szocialista miniszterelnöktől is rossz néven vesznek. Azóta a tanácsadói beleverték az okos buksijába, hogy a drágán felvett külföldi hiteleket infrastrukturális beruházásokra illik költeni, a szónoklatokban pedig kötelezően azt kell mondani. Ön is elsorolta a nagyarányú fejlesztéseket, a lista nagyjából az autópálya-építésektől egy szabolcsi faluban átadott tornateremig tartott. Ám a varázsszava az autópálya. E téren világra szóló sikereket értek el, hiszen három és fél év alatt 70, nem tévedés, 70, leírom betűkkel is: hetven kilométer hosszú új építésű autósztrádát adtak át a forgalomnak. Erre a 70 kilométernyi aszfaltra vettek fel három és fél év alatt több kölcsönt, mint Kádárék harminc év alatt. (Érdekes, azt a pénzt is önök vették fel s tüntették el, így legalább értem, miért nincs nosztalgiájuk a Kádár-rendszer után.) Ám az autópálya nemcsak a hiteleket emészti fel, hanem a költségvetés összes készpénzét is. Minden megszorító intézkedésre, a kis posták bezárására, iskolák, szociális intézmények megszüntetésére, a közvagyon elkótyavetyélésére, beruházások elmaradására, az egész gazdaság lezüllésére az autópálya-építés a végső és tromfolhatatlan magyarázat. Nem gondolt még arra, drága Miniszterelnök úr, hogy ebben az autópálya-bizniszben valakik felelőtlenül bánnak az ország pénzével? Ha gondolt is rá, a jelek szerint ez nem zavarja önt. Különben nem dicsekedne azzal, hogy alapítanak egy újabb bankot. Jelen pillanatban úgy kell a magyar népnek egy újabb bank, mint csecsemőnek a nyers hús. Nem érez, aranyos Miniszterelnök úr, valami apró késztetést sem a lelke mélyén, hogy az útépítő-panamistákon meg a bankárlobbin túl az egyszerű, hétköznapi embereknek is a javát keresse?
Azon, önnek is nyilván örömet szerző ígérettel zárom soraimat, hogy az idén megduplázom publicisztikáim hosszát. Igen! Megcsinálom!

Ugró Miklós, Magyar Nemzet, 2006. február 2.