Olyannyira fontos alapelvről, hogy egy magára valamit adó politikai szalonban, pártgyűlésen vagy politológiai képzésen valósággal felhördülnek a hivatásos humanisták, ha valaki esetleg megkérdőjelezi a fenti állításokat.

Az első lehetőség tehát a feltétlen, mindent átfogó emberszeretet. A másik pedig a következőképpen szól: az ég alatt mindenkinek joga van a szólásra, de azt, hogy ki kivel, hogyan élcelődik, majd én mondom meg.

A szólásszabadságról szóló - olykor igencsak elméleti - disputa újabb fejezettel gazdagodott a héten. A dán, francia, olasz lapokban Mohamedet gyalázó karikatúrák utóélete brutális egyszerűséggel mutatta fel a fenti dilemmát. Ennek kapcsán újfent a kettős mércéről kell elmélkednünk. Az ügy első megközelítése voltaképpen logikus: üdvös volna, ha az idióta, humortalan dán karikaturista és a szent szólásszabadság nevében fontoskodó újraközlők másokat is provokálnának. Ha nem teszik, kilóg a lóláb. Akkor joggal gondolhatjuk, hogy Európában léteznek tabutémák, érinthetetlen ügyek, amelyekkel nem szabad viccelődni.

Olyan ez a helyzet, mint amikor állig felfegyverzett sivatagi rablók körülállják megkötözött áldozatukat, és az első mozdulatra rúgják-vágják, ahol érik. Az ürügy kell, a megfélemlített ember első mozdulata, amelyet a kínzók szándékosan félreértenek, aztán jöhet a leszámolás. Az iráni Ahmadinezsád nemkülönben ostoba hencegése, amely szerint ők majd jól elpusztítják Izraelt, a harcias pózt felöltő dán és francia újságírók, a sajnálkozó, tétlen politikusok mind-mind a globális társasjáték részei. Végzik a dolgukat, és közben szépen összerugdossák a gúzsba kötött európaiakat, arabokat, a világ minden jóérzésű emberét. Azokat, akiknek legjobb pillanataikban igen fejlett a humoruk és a toleranciájuk, azon nevetnek, ami valóban vicces, és nem döfnek hátba valakit pusztán azért, mert más országban született.

Az ügy legfőbb tanulsága, hogy bizonyos sértések felérnek az égig, másoknak pedig hírértéke sincs. Mohamedet gyalázzák hallatlanul primitív módon egy nevenincs dán lapban? Nosza, közöljük újra mi is a képsorozatot, ezzel bizonyítván eredendően humánus voltunkat! A keresztények kiirtására buzdítanak a Tilos Rádióban? Ugyan, ugyan, hiszen az csak tréfa volt, egy művészember kelekótya kijelentése, aki ráadásul részeg volt, mint a csap, nem kell komolyan venni. A stockholmi izraeli nagykövet tör-zúz a múzeumban, mert önhatalmúlag palesztinbarátnak ítélt egy műalkotást? Bár az eset világszenzáció is lehetne, alig-alig van visszhangja. A legnagyobb baj az átlátszó és egyoldalú gondolati perverzió, amely nemcsak népek, felekezetek érzékenységét sérti, hanem sikeresen össze is veszíti az embert embertársával. Művelői mindezt valamifajta emelkedett álhumanizmus nevében teszik, de ennek a magatartásnak már csak azért sem hihetünk, mert szószólói kizárólag önmagukkal szemben toleránsak.

A balliberális magyar sajtó ezúttal sem hazudtolta meg magát. A Népszabadság és a Magyar Hírlap - rossz ízléssel megvert nyugati kollégáikhoz hasonlóan - leközölte a szóban forgó karikatúrákat. A Magyar Nemzet szerkesztőségében egy percig sem merült fel a kérdés, hiszen nálunk az elemi jó ízlés felülírja a politikai megfontolásokat.

Ennyit toleranciáról, európaiságról, valódi és álhumanizmusról.

Szentesi Zöldi László - 2006. február 4. - Magyar Nemzet