Ennyi mindent? Mielőtt komolyan vennénk ezeket a képtelenségeket, nem árt emlékeztetni az olvasókat, hogy az elmúlt években az MSZP és az SZDSZ volt kormányon Magyarországon, tehát azért, hogy ma rosszabbul élünk, nem az ellenzék, hanem a koalíciós pártok a felelősek. Így aztán, ha a magyar politikában ma bármilyen összefüggésben mínuszról beszélünk, azt csakis Gyurcsány-mínusznak nevezhetjük. Ha például a munkanélküliség szempontjából vonjuk meg az elmúlt másfél év mérlegét, akkor kiderül, hogy elvesztettünk hatvanezer munkahelyet, és Magyarországon soha nem volt annyi pályakezdő munkanélküli, mint most. Ez a miniszterelnök teljesítménye, ezt nevezem mínusznak.

Ez a fajta riogatás sokszor hatásos.

Ne adjuk fel azt a meggyőződésünket, hogy a butasággal szemben mégiscsak az észérvek jelentik a legjobb fegyvert. Az embereket riogatással nem lehet eltántorítani a politikai meggyőződésüktől.

Vannak ellenpéldák. Huszonhárommillió román...


A huszonhárommillió román nem jött be.

Az országba nem.

Oda sem. Amikor sikerült tisztázni, hogy erről szó sincs, mindenki egy pillanat alatt megnyugodott.

Ha ezt a most kezdődött hirdetés-, illetve szórólapkampányt leszámítjuk, akkor úgy tűnik, mintha az MSZP eltűnt volna a közéletből. Hetek óta csak a Fidesz javaslataira reagálnak.

Jó ideje így megy ez. A kormány kergeti a Fideszt. A nemzeti konzultáció olyan tudással vértezett fel bennünket, amellyel ma a politikai közéletben más nem rendelkezik. Egyszerű ismeretek ezek, a mindennapi életből, ahogy maguk az emberek rangsorolták őket. Nem a Fidesz kerekedett a szocialisták fölé, hanem a valóság. Elvont elméleti viták helyett így lehet ma országos téma, hogy mit vár a politikától az a harminckilenc éves szentesi nő, akit többéves gyakorlattal a háta mögött tizenvalahány alkalommal küldtek el, amikor munkahelyet keresett. Így lehet ma a közbeszéd napirendjén, hogy vajon miként éljen meg az a békéscsabai család, amelyben két főiskolai végzettséggel rendelkező szülő két kiskorú gyermeket tart el, és ha mindent kifizettek, akkor ötvenezer forintjuk marad négyüknek. Ezekről a kérdésekről nekünk van mondanivalónk, ehhez a valósághoz nekünk van közünk. A luxusbaloldal kormánya nem ismeri ezeket a problémákat, ha pedig mégis ismeri, akkor nem érti meg őket.

Azok az elvont elméleti vitázók nem vonulnak le könynyen a pályáról, tudniillik erre a megközelítésre azt mondják, hogy íme, színtiszta populizmus.

Az értelmiségi csoportok értékvitái fontos részei a demokráciának, de nem azonosak vele. A munkahelyek elvesztése miatt aggódó ötvenéves családfenntartó problémája, a kényszerből külföldre távozó magyar munkanélküli fiatal problémája, a magyar kórház helyett londoni ügyeletet vállaló orvos problémája mára fontos közüggyé vált, bekerült a politika fő sodrába. A magyar demokrácia terepét elfoglalták a magyar emberek, ennek vagyunk ma tanúi. Ez nem iktatja ki az értelmiségi vitákat a közéletből, csak a helyükre teszi őket. Ezért nem működik most már, hogy az ellentáborból rendszeresen átkiabálnak, hogy fasiszták, antiszemiták, soviniszták, homofóbok, meg a jó ég tudja, még mi minden vagyunk. Ezek a badarságok eltörpülnek a hétköznapokat elborító gondok mellett.

A magyar embereket ma a gondok kötnék össze?

Szoros kötelék ez. A jobb- és a baloldali gondolkodású emberek egyaránt úgy érzik, hogy harmadrangú polgárok a saját hazájukban. Közös érzésük, hogy itt mindenki más fontosabb náluk, és ez a mindennapi élet vaskos tényeiből táplálkozik. Évekig olyan témák, megközelítések lepték el a magyar közéletet és közbeszédet, amelyek azt üzenték, hogy nem ők számítanak igazán, Magyarország nem rájuk akar támaszkodni elsősorban. Ezért kellett felemelnünk az ő gondjaikat, ezért kellett meghallgatnunk az ő kívánságaikat, és ezért kell feltámasztanunk a szolidaritás eszméjét is. Magyarországon a magyar ember legyen az első és a legfontosabb. A rendszerváltozásnak éppen az a legfájdalmasabb mérlege, hogy a kommunista elnyomás idején egymás iránt mégiscsak érzett és mutatott szolidaritásunk a szabadság és a verseny, annak primitív formája, a vadkapitalizmus miatt elveszett. Tehát a XX. század utolsó évtizedében, amikor visszanyertük a nemzeti függetlenséget és a szabadságot, elvesztettük a legfontosabbat, amit az előző sikertelen évszázadokból magunkkal hoztunk: a szolidaritást. A bajban összetartottunk, és tudtunk egymásra figyelni. Ezt kiölte belőlünk az elmúlt tizenhat év. Vissza kellene nyernünk, vissza kellene szereznünk azt a lelki gazdagságot, érzékenységet, amelyet a XX. században a sok közös nyomorúságunk ellenére, vagy talán éppen amiatt, egyszer már birtokoltunk.

A jobbik eset, amikor az ellenoldal azt mondja, hogy Orbán Viktor populista. Mert azt is mondják, hogy egyszerűen nem igaz, amit Orbán Viktor állít. Bár vannak apró zavarok, nagy problémák nincsenek, a gazdaság dübörög, a német, az olasz, a belga nyugdíjas irigyli a magyart, valamint nagy a jólét.

Ha ezt hallják, keservesen kacagnak az emberek, ha egyáltalán van még kedvük nevetni. A már említett szentesi asszonynak azt mondják, hogy ha munkához akar jutni, akkor tagadjon le tíz évet és három gyermeket. Dombóváron a MÁV szerelőcsarnokában egy ötvenhét éves férfi azt kutatja, hogy miként tudna nyugdíjba menekülni, mielőtt még elveszítené a munkahelyét. A már szintén idézett békéscsabai családnak, ha a gyermekek influenzások, tizenkétezer forintot kell gyógyszerre kiadniuk, és ötvenezer forintból is borzasztóan nehéz megélni, de harmincnyolcból már szinte lehetetlen. És sorolhatnám tovább. Ma ez a tömeges valóság.

Gondok, problémák, nehézségek mindig mindenhol vannak. Mindazonáltal vannak sikeres emberek is. Gyurcsány Ferenc be is hívott néhányat a Parlamentbe nézőközönségnek.

Mindannyian tudjuk, vannak Magyarországon sikeres emberek. És nem is lenne helyes, ha a sikeres emberekről bárki is azt bizonygatná, hogy nem azok. De ez fordítva is igaz. A néhány sikeres ember sem várhatja el a társadalom elsöprő többségétől, hogy sikeresnek érezze magát, amikor rosszabbul él, mint négy éve. És van valami, ami a sikeres embereket és a bajban lévőket összeköti. Bizonytalanságban érzik magukat. A sikeres ember is érzi, igen, most sikerült, de olyan akadályok vannak előttem, amelyek kiszámíthatatlanná teszik a jövőmet. Ilyen a forintárfolyam bizonytalansága, hogy megváltozik-e valamilyen jogszabály, amelyen a munkám eredménye múlhat. Ilyen, hogy visszakapom-e az áfát. Hogy azon a területen, ahol sikeres vagyok, legközelebb a kormány esetleg egy külföldi céget hoz előnyösebb helyzetbe. A sikeres emberek is érzik, hogy sikerük tartóssága nem az ő munkájuktól és erőfeszítésüktől függ.

Hogyan osztályozná, csoportosítaná azokat a hétköznapi témákat, amelyeket a Fidesz beemelt vagy beemelni kíván a politikába?

Három komoly kérdésről van szó: munka, otthon és család. A nemzeti konzultáció világosan megmutatta: ma Magyarországon leginkább attól félünk, hogy elveszítjük a munkahelyünket. Legtöbb családban van egy vagy akár két munkanélküli, illetve olyan családtag, akinek az állása közvetlen veszélyben van. A még munkával rendelkezők félelme uralja a közhangulatot. Őket kellene megnyugtatni, nekik visszaadni a biztonság érzetét, hogy számíthassanak arra, aki Magyarországon dolgozni akar, annak igenis jut majd munkalehetőség. Akinek ma nincs lakása, az úgy érzi, hogy nem is lesz, akinek van, az úgy érzi, kevés az esélye a továbblépésre. Megállt, befagyott a lakástámogatási rendszer. Aztán itt van a családok helyzete. Semmilyen világgazdasági vagy belgazdasági indoka nincs annak, hogy az emberekről a hatodik, hetedik és a nyolcadik bőrt is lehúzzák a monopolhelyzetben lévő nagyvállalatok, és olyan nyereséget tegyenek zsebre, ezt luxusprofitnak nevezem, amit egyetlen más európai országban sem könyvelhetnek el. Mindenért többet kell fizetünk. A villanytól, a víztől, a kommunális szolgáltatásoktól, a szemétszállítástól kezdve a közlekedésen, az autópálya-használaton át a ruháig, a kávéig, a gépkocsiig. Magyarországon, ahol az emberek negyedannyit keresnek, mint Ausztriában, a legtöbb termékért többet fizetünk, mint az osztrákok. A megélhetés költségei radikálisan nőttek, négy év alatt mintegy ötven százalékkal. Ezért nem elegendő csak azt kitűzni, hogy mindenkinek legyen munkája és legyen minél magasabb fizetése, az is cél, hogy a luxusprofitot letörjük. Ne engedjük, hogy saját országunkban a monopolhelyzetet élvező cégek elvegyék munkabérünk tekintélyes részét olyasmiért cserébe, amit nem nyújtanak, olyan szolgáltatásokért, amiket valójában nem kapunk meg.

Olyan alapvető dolgokat mond, hogy nem is értem, ezekből hogyan kerekedhet politikai vita.

Félreértésről lehet szó. A luxusbaloldal kormánya félreérti a magyar gazdaság lényegi problémáj+át. A magyar gazdaságnak nem a költségvetési hiány, nem az eladósodás és nem az államadósság elszabadulása a fő gondja. Ezek súlyos bajok, de nem okok, hanem következmények. A magyar gazdaság lényegi problémája, hogy nem a saját lábunkon állunk. Ahhoz, hogy száz forint értéket előállítsunk, ma százötven forint hitelt veszünk fel. A kormány a megoldást soha nem a Magyarországon belül elérhető, mozgósítható emberi és anyagi erőforrásokban látja, hanem mindig valahonnan kívülről reméli. Hol az európai uniós pénzektől, hol a privatizáló nagy külföldi cégektől, hol az ide érkező külföldi befektetőktől, hol a világgazdasági konjunktúrától. Sohasem saját magunktól. Ezért szocialista kormányok idején a gazdaságfejlesztés eszköze mindig elsősorban a hitel. Hiteleket kínálgatnak a magyar gazdaság szereplőinek is. De akinek nincs tőkéje, az fedezet híján hitelhez is alig juthat. Így kell versenyeznünk olyan külföldi vállalatokkal, amelyeket az elmúlt évtizedekben feltőkésítettek. Ez nálunk elmaradt. A privatizációt sem erre használtuk fel, a rendelkezésre álló erőforrásokat sem, leszámítva a Széchenyi-terv ígéretes kísérletét. Azok a gazdaságfejlesztési elgondolások, amelyek csak hitelnyújtásra alapulnak, önmagukban alkalmatlanok arra, hogy a magyar gazdaságot a saját lábára állítsák. Végül olyan eszközökhöz nyúlnak, amelyektől a magyar gazdaság nem nagyobb lesz, hanem soványabb. Jön a körbetartozás, a fizetésképtelenség, az eladósodás, a cégbezárási hullám és az elbocsátások.

Igen, jönnek, de nem szabad elfelejteni, hogy tetszik, nem tetszik, ezek is a kapitalizmus velejárói

Magyarországon ma azok a luxusbaloldaliak építik a kapitalizmust, akik valaha naponta elmagyarázták nekünk, hogy milyen a kapitalizmus. És pontosan olyanra formálták, mint amilyet tanítottak nekünk. Továbbra is azt gondolják, a kapitalizmus lényege, hogy a nagy hal megeszi a kis halat. Ez ma már a cégek versenyében sem igaz, és végképp érvénytelen a nemzetgazdaságok esetében. Ausztria vagy Belgium sem nagyobb, mint mi, mégsem eszik meg őket. De nem eszik meg a cseheket vagy a szlovákokat sem. Magyarország luxusbaloldali kormányai kalaplevéve, kezüket tördelve, a létezésünkért is elnézést kérve járulnak a külföldi vállalatok színe elé, ahelyett, hogy érvényesítenék nemzeti érdekeinket. Ez viszi állandóan tévútra a szocialista gazdaságpolitikát. Őszintén meg kell mondanom, nem azért jut tévútra, mert szocialista, attól még lehetne sikeres. Magyarországon ma valójában két liberális párt van kormányon. Egy nagy és egy kicsi. Ezért fut árokba a szekerünk.

Akkor ki itt a szocialista? Ugye nem mondja, hogy a Fidesz?

Ha Magyarországon nem lett volna negyven éven keresztül szocializmusnak csúfolt kommunizmus, akkor egy ilyen mondatot senki nem érezne sértőnek. Így azonban nem szívesen hallom ezt. De kétségkívül igaz, mindig példának láttuk Bajorországot. Ott a kormányzó jobboldali pártot minden akadály nélkül keresztényszociális pártnak nevezik. Létezik olyan politika, amelyik egyszerre képviseli a baloldali és a jobboldali emberek érdekeit, és képes fellépni a nagy társadalmi rétegek védelmében.

Toller László például ott volt az ön országjáró körútjának pécsi rendezvényén. Kezet is fogtak. Mégsem hinném, hogy sikerült meggyőznie bármilyen mellékes kérdésben is.

A négy év tapasztalata alapján ő is láthatja, Pécs városának és a pécsi embereknek is jó lenne, ha a választások után polgári kormány alakulna. Azokat a terveket, amelyeket Pécs elkészített és benyújtott az Európa kulturális fővárosa címért zajló versenyben, természetesen támogatni fogjuk, és meg szeretnénk valósítani a címért versengő többi magyar város pályázatában szereplő terveket is, mert nagyszerűek az elképzeléseik.

Nos, ez hír... Az MSZP vélhetőleg magánkívül lesz, mert szerintük valami nyilván majd emiatt is összeomlik és csődbe megy. Mi azonban inkább nézzük azokat a megoldásokat, amelyekkel a Fidesz próbálná talpra állítani a magyar gazdaságot. A tb-járulék csökkentése. Ez nagyon megütötte az ellenfelet, most is ezzel riogatnak.

Ugyanakkor ez a legevidensebb. A Fidesz kimondta azt, amire mindenki gondol. A nemzeti konzultáció részeként egy gazdasági konzultációt is lefolytattunk. Az eredmény több mint érdekes. A vállalkozók szívesen kötnének megállapodást a leendő kormánnyal. Ők hajlandók több embert alkalmazni és magasabb bért fizetni, ha a kormány hajlandó radikálisan csökkenteni a tb-járulékot. Ezt az üzletet ajánlják a leendő kormánynak. Soha indokoltabb még nem volt, hogy egymás tenyerébe csapjunk. Mi nem ígérgetünk, hanem megoldást javasolunk, méghozzá olyan megoldást, amit egyszer már kipróbáltunk, és bevált.

A szocialisták akkor is siránkoztak, hogy ez megy tönkre meg az dől össze. Amikor az Orbán-kormány radikálisan megemelte a minimálbért, akkor is ugyanezt fújták. Most is ez van műsoron.

Ez kishitűségből fakad. Mindig arról beszélnek, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Maga a vita is abszurd. Az ellenfeleink azt bizonygatják, hogy ha munkát akarunk teremteni, az többe kerül, mintha hagynánk, hogy az emberek munka nélkül maradjanak. Szerintük a munka többe kerül, mint a munkanélküliség. Ez a felfogás értelmetlen, és nem vezet sehova.

De miért lesz valaki szocialista miniszterelnökként kishitű, ha vállalkozóként nem volt az?

A kormányzás nem üzlet, hanem bizalom és emberség kérdése. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, vagy a milliárdokat, vagy az embereket szolgálja valaki.

Ön megpendítette a tizennegyedik havi nyugdíjat is. Ezzel a Fidesz átlépett arra területre, amit a szocialisták hagyományosan a sajátjuknak éreznek.

Nincsenek kisajátított témák. A tizenharmadik havi nyugdíjat örömmel szavaztuk meg a parlamentben. Nem mi voltunk kormányon, de emberséges gondolatnak tartottuk. Természetellenes, elpártosodott észjárásra vall, amikor a szocialisták elutasítják a tizennegyedik havi nyugdíjat. Ráadásul korábban pozitívan nyilatkoztak erről. Ha lesznek munkahelyek, ha lesz munka, akkor nyugdíj is lesz. Létrejönnek a tizennegyedik havi nyugdíj feltételei is. Mi vállaljuk ezt. Kevés szó esik róla, de a nyugdíjemelés ma már a családtámogatásnak is az egyik legjobb módszere. Olyan helyzetbe jutott Magyarország, hogy számos nyugdíjas a nyugdíja egy részét nem magára fordítja, hanem a család nehéz helyzetben lévő tagjaira, gyermekére, unokájára. A nyugdíjasoknál jó helyen van a pénz.

Aztán jött a családi adózás. Ez régi témája a politikai közbeszédnek Magyarországon, majdnem olyan régi, mint a kisebb parlament, nagyjából hasonló eredménnyel.

A családi adózás sikeresebb utat járt be, mint a kisebb parlamentre vonatkozó kívánalmak. Sajátos, igaz, nem kifejlett változata a mi időnkben néhány évig a gyermekek után járó adókedvezmény formájában létezett. A gyermeknevelésnek költségei vannak, és mi vállaltuk, hogy a költségek tekintélyes része leírható legyen az adóalapból. Ez logikus és emberséges érvelés. Ha Magyarországon ma az ember drága autót vásárol, ha irodát bérel, ha éttermi számlája van, ha telefont működtet, ha állatot tart, annak költségeit leírhatja az adóból. Egyetlen dolgot nem írhat le, a gyermeknevelés költségeit. Mintha büntetnék a családokat, mintha büntetnék azt, aki gyermeket nevel.

Az MSZP kampányának része az elszámolás, a Fidesz pedig az úgynevezett valódi elszámolást tűzte ki céljául. Kampányban megesik az ilyesmi. Kérdés, ha győz a Fidesz, lesz-e valódi elszámolás. Mert ma Magyarországon a számok önálló életet élnek, röpködnek összevissza, s már Brüsszelben is szóvá tették, hogy a magyar adatok nem igazán hitelesek. Eljön-e az igazság pillanata, amikor megtudjuk, hogy mi mennyi?

Értelmetlen lenne belevágni egy újabb kormányzati ciklusba úgy, hogy az embereket tudatlanságban hagyjuk afelől, mi az ország valóságos helyzete. Van egy képünk, ami eltér a kormányétól. Azt láttuk, hogy a kormányváltás időpontjára körülbelül tízszázalékos lesz a költségvetési hiány. Tehát nehezebb a helyzet most is és lesz a kormányváltás pillanatában is, mint amit ma a koalíció propagandagépezete sugall. Lesznek más csontvázak is a szekrényben. Számos korrupciós ügy, privatizációs ügy, be nem vallott hosszú távú elköteleződést jelentő szerződés és egyéb, a kormányzatot, illetve a magyar népet, a magyar érdekérvényesítést gúzsba kötő dokumentumok. Számítok ilyenekre. Egy biztos: tiszta lappal kell a magyar választók elé állnunk. Nem vállalhatjuk a felelősséget azért, amit az elmúlt négy évben az MSZP és az SZDSZ összehordott. Fel fogjuk tárni a valóságos helyzetet, és az ország minden polgára számára elérhetővé tesszük. Mindenki tudhatja majd, honnan kell közös erőfeszítéssel elindulnunk.

Hogyan fordulhatott elő, hogy szűk négy év alatt utolsók lettünk az elsőkből, mármint az Európai Unióhoz velünk egy időben csatlakozott országokat tekintve? Hogyan zuhanhatott ekkorát a megítélésünk? Hogyan sülylyedhetett idáig a szavahihetőségünk?

Legfájóbb a szavahihetőségünk elvesztése. Bajban lévő országot láttak már az Európai Unióban is nem egyet, nem kettőt. Igyekeztek is segíteni rajtuk. Senkinek nem érdeke az unióban, hogy bármely ország tartósan bajban legyen. Ám azon nem tudnak segíteni, aki egyszer azt mondja, hogy a háta fáj, máskor a füle, harmadjára meg állítja, hogy makkegészséges. Ez így nem megy. Most ezt a mutatványt adjuk elő, és egy ilyen országot egyszerűen nem lehet megsegíteni. Most már mondanunk kellene valamit, amit meg is csinálunk. Néhány egyszerű dolgot kellene végrehajtanunk, ami helyreállítja a bizalmat. Ez nem lehet a hagyományos liberális "Levágjuk kezünket, lábunkat, kivonjuk a pénzt az oktatásból, a családtámogatásból, az egészségügyből" című mutatvány. Egészen másra van szükségünk. Egy vállalkozóbarát világ megteremtésére, hogy mindenki számára kiderüljön: Európában a legkevesebb bürokratikus akadály mellett, a leggyorsabban, a legelviselhetőbb adórendszer keretei között Magyarországon lehet üzletet csinálni. Gyors és mélyreható változások kellenek.

Nem lesz furcsa Szlovákiába átmenni, és a forintunkat euróra váltani?

Furcsa lesz. Ma távolodunk az euró bevezetésétől. Minden évben más dátumot mondtunk. Mindegyikről kiderült, hogy egyiket sem gondoltuk komolyan, egyik sem volt megalapozott, egyik sem volt tartható.

A családja hogyan viseli a kampányt? Nem gondolom, hogy sokat lenne otthon.

A család jobban viseli a kampányt, mint a két kampány közötti időszakot. Amikor már elegük van az engem érő támadásokból, most mondhatom azt, hogy hatvan nap, és vége. Bár az elmúlt tizenöt év mintha az ellenkezőjét bizonyítaná. De azért jó hallani.

Különleges teher lehet a számukra is, hogy a kormányzati lejárató kampány az ön személyére van szabva.

Inkább humorral viselik. Ha otthon ülünk, vacsorázunk, és valami rossz hír van a rádióban, járvány, földrengés, árvíz, forintleértékelés, akkor valamelyik gyerek rögtön kiabál, hogy apa, erről is mindjárt kiderül, hogy te tehetsz róla. És ha tényleg be is mondják, mint legutóbb, amikor a pénzügyminiszter azt bizonygatta, hogy Magyarország ismételt visszaminősítéséről én tehetek, akkor jót nevetünk az asztal körül.

Csermely Péter interjúja, Magyar Nemzet

fideszfrakcio.hu