A tavaly novemberi zavargások utáni közfelfogással ellentétben az évszázadokon át befogadó országnak számító Franciaországban az utóbbi évtizedekben nem növekedett a bevándorlók aránya. Jóllehet 1946 és 1974 között megduplázódott a bevándorlók száma az úgynevezett gazdasági migráció következtében, de azóta számuk stabilizálódott, mert gyakorlatilag csak a korábban már letelepedett bevándorlók családtagjai vagy több, mint ötven százalékban egy francia állampolgárhoz házastársként érkező külföldiek kaphatnak bevándorlóként letelepedési engedélyt Franciaországban.

A francia statisztikai hivatal (INSEE) felmérése szerint 2004-ben 4,5 millió 18 évesnél idősebb bevándorlót tartottak számon Franciaországban, akiknek több mint fele 25 évvel ezelőtt érkezett az országba. A legtöbb közülük Afrikából, a volt francia gyarmatokról: negyven százalék. A tavalyi 97 ezres emelkedés (ami kevesebb, mint a 102 ezer 2004-ben) pedig azért sem jelentős a többi európai országhoz képest, mert Franciaország lakossága folyamatosan növekszik. Ehhez a bevándorlók alig 25 százalékban járulnak hozzá, a többi az ország természetes gyarapodásából adódik, ami egyedülálló Európában.

Az 1974 óta érvényben lévő, tizenkétszer módosított bevándorlási törvény megváltoztatásával a családegyesítés útján, elsősorban Afrikából érkező migrációt kívánja a francia kormány visszaszorítani. Helyettük a képzett munkaerő, kutatók, egyetemi tanárok és a legtehetségesebb diákok bevándorlását akarja ösztönözni.

Nicolas Sarkozy belügyminiszter szavai szerint az országnak friss vérre van szüksége, és joga van "megválogatni", hogy kit enged be az országba, ahelyett, hogy a családegyesítés elve miatt "elszenvedje" a bevándorlást. Az adatok látszólag a belügyminisztert igazolják: a világ demokratikus országaiban tapasztalható tendenciával ellentétesen a Franciaországban jelenleg tartózkodási engedélyt kérők alig öt százaléka érkezik az országba munkavállalási szándékkal. Az évente megközelítőleg százezer külföldivel növekedő francia munkavállalók alig ötöde választotta a munkalehetőség miatt Franciaországot; a többi 80 ezer a családjához érkezett elsősorban, és csak később helyezkedett el valamilyen munkahelyen.

Az érveléssel az alapvető probléma azonban az, hogy amit most Sarkozy elszenvedett bevándorlásnak nevez, az valójában Franciaország saját hagyományain nyugvó, tudatosan választott migráció a háború óta. Valéry Giscard d,Estaing jobboldali köztársasági elnök 1974-ben teljesen leállította a bevándorlást, és Jacques Chirac akkori kormányfő 1976-os rendeletével vált hivatalossá a hosszú ideje óta gyakorolt, családegyesítést szorgalmazó francia bevándorlási politika. Az 1981-ben a hatalmat öröklő Francois Mitterrand szocialista elnök számára a bevándorlás következménye már csak integrációs problémaként merülhetett fel. A francia társadalom bevándorlókról alkotott képzete ugyanakkor harminc éve nem változott: a bevándorlást a gyarmatosítás következményének tekinti. Sem a bal-, sem a jobboldalon soha nem folyt politikai vita arról, hogy az országnak milyen migrációra lenne valójában szüksége.

A háború utáni iparosodó Európában hasznos gazdasági elemként kezelt migráció fokozatosan társadalmi problémává, a bevándorlók francia állampolgárságú gyermekei és családtagjai pedig felesleges emberekké váltak, akikről a politika képtelen volt pozitív közbeszédet kialakítani.

A bevándorlás társadalmi elfogadásához egyetlen érvnek a szelekciót használja a politika: az ország kiválasztja magának azokat, akikre a gazdaságnak szüksége van. Ehhez jelenleg Kanada szolgál például - a tengerentúli országban az integrációt anyagilag is támogató politika nélkül, amely pedig elengedhetetlen a sikeres beilleszkedéshez. Ezért valójában a volt francia gyarmatokról a szakképzett, francia anyanyelvű munkaerő már nem is kíván nagy számban a szerinte rasszista Franciaországba emigrálni, hanem a szintén frankofón kanadai városokat részesíti előnyben, ahol az elnéptelenedés ellen is szükség van rájuk.

Abban valamennyi szakértő egyetért, hogy a demográfiai tényezők mellett egy ország szociális és gazdasági dinamizmusához szükség van bevándorlókra. Már csak azért is, mert az újonnan jöttek tolják előrébb a társadalmi beilleszkedésben a korábban érkezetteket. A novemberi külvárosi zavargásokról készült statisztikák is azt mutatják, hogy a rendbontásban elsősorban a legelhanyagoltabb lakótelepek fiataljai vettek részt: olyan fekete-afrikaiak leszármazottai, akik a pár évtizeddel korábban érkezett, már jobb kerületekbe költözött észak-afrikai arab bevándorlók egykori lakásaiban élnek. A legrégebbi, észak-afrikai bevándorló hagyománnyal rendelkező Marseille-ből pedig alig lehetett felgyújtott autókról hírt hallani.

Franciaországban a bevándorlás kérdésköre elsősorban a választások során és kizárólag problémaként merül fel a közéletben. Míg az Egyesült Államokban és főleg Kanadában a migrációt a társadalmi fejlődés egyik pozitív tényezőjeként tartják számon, Franciaországban az utóbbi harminc évben kizárólag a társadalmat fenyegető egyenlőtlenségi faktorként kezelték. A családegyesítéssel Afrikából érkező bevándorlók a franciák által elhagyott és lenézett munkakörökben helyezkedhetnek csak el, amelyek a legrosszabbul fizetettek Franciaországban.

A Sarkozy-féle törvényjavaslat abba az európai direktívába illeszkedik, amely a legális bevándorlást kívánja ösztönözni az uniós tagállamokban. A belügyminiszter a családegyesítés 2003-ban meghatározott európai elvét követi, amikor a letelepedési kérelem beadásához a "köztársasági integráció feltételeinek megfelelően a francia társadalomba való beilleszkedést" lehetővé tevő, meghatározott alapterületű lakást és jövedelmet kér számon. Az unió politikájának megfelelően Sarkozy a tehetséges diákok és a francia gazdaság fejlődésének előnyős szakképzett munkaerő befogadását szeretné megkönnyíteni.

A magasan képzett külföldiek bevándorlását meghirdető látszólagos politikai akarat ellenére Franciaország - Nagy-Britanniával, Svájccal, vagy az Egyesült Államokkal és Kanadával ellentétben - a nemzetközi fórumokon egyelőre semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy ténylegesen meg kívánná nyitni határait bármilyen migráció előtt. Ennek legszembetűnőbb példája az újonnan csatlakozott uniós tagállamok munkavállalóival szembeni korlátozás fenntartása. Francia politikusok elismerik, hogy a kelet-európai munkavállalók nem fenyegetik a honi munkaerőpiacot, és döntésüket elsősorban megalapozatlan társadalmi félelmekkel igazolják. De ki tehető felelőssé a társadalmi félelmekért?

A bevándorlók áradata elleni védekezésre való francia hivatkozás mögött a migráció alapvető okának el nem ismerése rejlik: a francia külvárosok és városközpontok ellentétében is megmutatkozó, gazdagabb és szegényebb országokat elválasztó egyenlőtlenségek. Ezt a problémát a megválasztott bevándorlással sem oldhatja meg egyetlen ország sem.

Vagyis a végiggondolt és következetesen vállalt bevándorlási politika hiánya mellett gondolkodásbeli zavar is uralkodik Franciaországban: a gazdasági magyarázat mögött valójában ideológiai probléma húzódik. Amíg a szabad munkaerő-vándorlás csak távoli célként jelenik meg, a migráció egyfajta menekülést jelent a fejlődő országok lakóinak. A szabad munkaerő-vándorlás csak akkor tekinthető igazán megvalósultnak, ha mindenki szabadon döntheti el, hogy elvándorol-e vagy sem. Ez pedig mindenekelőtt a fejlett és iparosodott országok gazdaság- és külpolitikáján, nem pedig a rendőrségi ellenőrzéseken múlik.

A nemcsak Franciaországra jellemző bevándorlás-ellenes társadalmi közhangulattal szemben az Európai Bizottság 1999-ben a migrációt támogató programot fogalmazott meg, amely három fő pilléren nyugszik: a menekültjogon, az integráción és a határellenőrzésen. Az elmúlt években azonban Európa elsősorban a határellenőrzésre összpontosította erejét, és keveset foglalkozott a másik két témával. Nemzeti szinten pedig a tagországok elsősorban a befogadó állam érdekét, és nem a külföldi személy jogait és költözése okát veszik figyelembe. A problémától való megszabadulás és a menekültek Európán kívül tartása érdekében az európai politikusok szívesebben hárítják Marokkóra és Líbiára a felelősséget, amely országok kénytelenek megvédeni Európát a délről érkező menekültáradattól.

Szakértők szerint Franciaországnak a többi uniós tagországgal egyetemben szigorúan meg kellene különböztetnie a bevándorlási politikát a menekültjogtól, ugyanis a pozitív bevándorlási politika hiányában a menekültstátus váltja fel a bevándorlást. Részben ezzel is magyarázható, hogy Franciaországban kérnek a világon a legtöbben menedékjogot. Ennek megadását nemzetközi szerződések és emberi jogok határozzák meg, amelyre nem mondhat nemet Franciaország, míg a bevándorlási politika meghatározása kizárólag nemzeti hatáskörbe tartozik.

A francia törvényhozók megfeledkeznek egy fontos kulturális hagyományról: Kanadával vagy az Egyesült Államokkal ellentétben a politikai emigránsokon kívül Franciaországba elsősorban olyan bevándorlók érkeznek évszázadok óta, akik az országgal már régóta szoros nyelvi és kulturális kapcsolatot ápolnak. Mindez ténylegesen a gyarmatosítás örökségéből fakad, amelyet nem változtathat meg Franciaország egyik napról a másikra gazdasági érdekekre hivatkozva.

Bár Franciaországban évről évre növekszik a külföldi diákok száma (idén 250 ezer), a világban külföldön tanuló diákok alig 9 százaléka választja a felvilágosodás hazáját. Az angolszász országok után (Egyesült Államok: 30 százalék, Nagy-Britannia: 14 százalék, Ausztrália: 10 százalék), Németországban (12 százalék) tanul a legtöbb külföldi diák Európában, míg 25 évvel ezelőtt Franciaország még második helyen állt a világranglistán.

A Franciaországban tanuló diákok negyven százaléka Afrika azon frankofón országaiból érkezik, amelyek az új francia bevándorlási törvényjavaslatról úgy vélik: Franciaország megtalálta a gyarmatosítás modern formáját, amellyel ezentúl kizárólag a számára szükséges szürkeállományt fogja elszívni a fekete kontinensről.


MTI - fideszfrakcio.hu