Érvek vannak azonos mennyiségben mindkét oldalon, mint minden terület esetében, amelyet a történelem vérzivataros időszakaiban egyszer az egyik, másszor a másik nép vett birtokába. Az első szerb király, Nemanja István 1217-ben hódította meg Koszovót, királyságának politikai, gazdasági, kulturális és vallási központjává téve a területet. Majd kétszáz évvel később, az 1389. június 28-án, Szent Vid napján vívott rigómezei csata után a középkori szerb állam török uralom alá került majd ötszáz évre.

Ritka az a nép, amelynek tudatában oly elevenen él egy középkori csata emléke, mint a szerbekben a rigómezei ütközet. Az emlékezetnek pedig köze van a jelenhez, köze van a Koszovó hovatartozása körül forrongó indulatokhoz. Mondák és hősköltemények, későbbi történelmi események sokasága kötődik a Szent Vid napi "szerb Mohácshoz". Ötszáz évvel később, 1914. június 28-án lőtte le Gavrilo Princip szerb nemzeti hős - akinek nevét ma is viseli Belgrád egyik főutcája - a Boszniába parádézni érkező Ferenc Ferdinánd Habsburg-trónörököst. Öt évvel később, ugyancsak Szent Vid napján írták alá a szerbek az I. világháborút lezáró szerződést Versailles-ban, két évre rá pedig ezen a napon hirdették ki a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság első, úgynevezett "Szent Vid napi alkotmányát".

A rigómezei csata hatszázadik évfordulóján és helyszínén, Gazimestanban mondta el Slobodan Milosevic a tartomány visszafoglalásának romantikus lázában fogant hírhedt beszédét milliós tömeg előtt. Ez volt az elmúlt évtizedek balkáni válságsorozatának első "csatakiáltása". Tizenkét évvel az érzelmes beszéd után, ugyancsak június 28-án adta ki a szónokot a hágai Nemzetközi Törvényszéknek demokrata riválisa, Zoran Djindjic, aki nemzetáruló lett, mert pontosan Szent Vid napján tette ezt "a szerb hon legnagyobb oltalmazójával".

Június 28. végigvonul a szerb történelmen, vele együtt a "szerb szentföldnek" a mítosza, a kétszáz évig fennállt középkori szerb államhoz és a rigómezei vészhez kötődő mondák és hősköltemények sora. Bár egyes szerbiai történészek szerint a rigómezei csatában az albánok a szerbek oldalán harcoltak, a történelmi emlékezetben mégis az albánok jelentek meg a legfőbb ellenségként, mivel a török uralom évszázadaiban és utána, a titói és a milosevici érában is e néppel játszották a szerbek "kiszorítósdit" Koszovóban.

Hogy az évszázadok során mikor volt több az albán vagy a szerb Koszovóban, ezt roppant nehéz megmondani. Mindenesetre az utóbbi néhány évtizedben a mérleg teljesen az albánok felé billent, és nem a fegyverek döntötték el a párharcot, hanem a népszaporulat. 1921-től 1981-ig 65,7-ről 85 százalékra nőtt az albánok aránya Koszovóban, míg a szerbeké 20,4 százalékról 10-re csökkent. Az elmúlt hat évben pedig - az ENSZ-kormányzat ideje alatt - a nemzetiségi arányok teljesen megváltoztak az albánok javára. Így került a "szerb bölcsőbe albán gyerek", aki egyre növekedett, és minél jobban gyarapodott, annál ellenszenvesebbé vált a szerbek számára, Koszovó pedig idegenek lakta területté.

E két nép sosem élt együtt Koszovóban, hanem egymás mellett, nem voltak olyan közelségben, mint hajdan, a titói békeidők testvéri szeretetében a boszniai szerbek és bosnyákok, illetve horvátok. A titói Jugoszláviában az albán volt az egyetlen nem szláv nép, Koszovó pedig az ország "fekete lyuka", "Bermuda-háromszöge", legelmaradottabb térsége, amely igazából sosem integrálódott teljesen a szövetségi államba. Egészen a XIX. századig ugyanakkor viszonylagos béke honolt a két nép között, történtek erőszakcselekmények, de vallási és szociális különbözőségből fakadtak, nem a nemzettudatból, amely akkoriban még nem domborodott ki olyan erőteljesen. A "szerb szentföld mítoszát" a XIX. század második felében teremtette meg a szerb értelmiség. Álomképe az volt, hogy a törökellenes szabadságharc megkoronázása, a hatszáz éves megszállás bosszúja lesz Koszovó visszafoglalása.

A keresztes hadjáratok romantikáját idéző eszme azóta sem veszett ki teljesen a szerb tudatból. A közvélemény szélsőséges része ma is olyan területként tekint az albánok irányította tartományra, mint amelyért érdemes vért ontani. A harcias szólamok ellenére közülük aligha ragadna bárki is fegyvert hét évvel a NATO-val vívott háború után. Kétségtelen, hogy Koszovó a szerbség történelmi bölcsője, itt található a középkori szerb állam nagyságára emlékeztető templomok, kolostorok és szentélyek sokasága. Eközben a helyi albánok történelmi kötődéséről és hagyományairól sokat árul el az, hogy keresztül-kasul járhatjuk Pristina boltjait, mégsem találunk sehol egyetlen olyan emléktárgyat sem, amely kifejezetten e térség albánságához és múltjához kötődne.

A Koszovó jogállása körüli vitában a szerbek azzal érvelnek, hogy nem lehet kiszakítani Szerbiából a szívét, történelmi bölcsőjét, ahol - bár egyre fogyatkozó létszámban, de - ma is százezernyi szerb él az egyetlen megmaradt szerb intézmény, az ortodox egyház köré tömörülve.

Felmerül azonban a kérdés, hogy a tartományon kívül élő szerbiai szerbek számára mit jelent manapság Koszovó? Van-e az emberekben a történelmi hőskor által megkívánt bensőséges, kultikus kötődés, érzelmi vonzódás a tartományhoz?

Meglehetősen furcsa, de a bécsi tárgyalások közeledtével sem készült erről felmérés vagy szociológia tanulmány, ezért a kérdés megválaszolásához csak saját tapasztalatára támaszkodhat a kíváncsi. Az MTI röpke közvélemény-kutatást végzett erről kifejezetten értelmiségiek, 30-50 év közöttiek között. Bár a minta távolról sem mondható reprezentatívnak, a válaszok oly meglepőek és egyöntetűek, hogy bizonyos következtetéseket le lehet vonni belőlük.

Ha azt firtatjuk a Koszovón kívül élő "szerbiai szerbektől", hogy mi jut először eszükbe a tartományról, szinte egyhangúlag az a válasz, hogy a "siptárok" (az albánok pejoratív kicsengésű szerb neve), elmaradottság, szegénység és erőszak. A templomok, a kolostorok, a hatszáz évvel ezelőtti hőskorszak távolról sem uralja a megkérdezettek gondolatvilágát. Sokan "idegen albánok lakta" területnek érzik Koszovót, belefáradtak a tartomány hovatartozása körüli vitákba, érezhetően idegenkednek tőle. Még akkor is, ha a kollektív tudatban él a Koszovó iránti "tanult" hűség, amelyet részben a politika, részben a média kreált és tart életben. Mindezt az általános iskolákban tanult, a koszovói hőskorról szóló költészet táplálja.

Az idegenkedésnek elsősorban az lehet az oka, hogy a szerbiai szerbek közül igen kevesen tették be a lábukat a tartományba, és most végképp nem éreznek hajlandóságot arra, hogy felkeressék Koszovót. Az MTI által megkérdezett 14 értelmiségi közül öt járt Koszovóban, de ők is átutazóban Görögországba vagy Macedóniába, jellemzően még a titói korszak idején, amikor ez még nem járt nagyobb veszéllyel egy szerb számára.

Alig találunk azonban olyat, aki kifejezetten azért utazott volna a tartományba, hogy felkeresse a történelmi középkor pompás templomait és kolostorait. Aligha lophatja be magát az ember szívébe olyan terület vagy országrész, ahol sohasem járt. A szerbiai szerbek nagy többsége - kiváltképpen a fiatalabb, 40 év alatti generáció - nem látta saját szemével a szerbség kultúráját megörökítő szentélyeket, nem érezte a bizánci templomok átható tömjénének illatát, nem látta a Visoki Decani kolostor magányos zordságát, a gracanicai kolostor díszes boltíveit vagy a középkori állam vallási központját, a peci (ipeki) patriarkátust.

A bensőséges kötődéshez személyes benyomás kell, de ez hiányzik a Szerbiában élő szerbekből. Koszovó már a titói Jugoszlávia idején sem váltott ki túlzott érzelemkitörést bennük. Aki Koszovóban kapott munkát, nem dicsekedett vele, nem örült túlzottan az a sorköteles sem, akit Koszovóba vezényeltek. A titói érában nem a vallás került előtérbe, nem volt divat iskolásoknak koszovói kirándulásokat, kolostorlátogatásokat szervezni; akinek futotta szabadidejéből és pénzéből, nem Koszovóba, hanem az adriai tengerpartra utazott. Egy 37 éves agrármérnök úgy fogalmazott, hogy a középkori szerb államnak igen kevés köze van a mostani Szerbiához, a szerbek pedig legfeljebb úgy kötődnek hozzá, mint a görögök az ókori Hellászhoz, de ellentétben velük sosem láttak annak nagyságát megörökítő koszovói építményeket.

Mindettől függetlenül a szerbek akkor is Szerbia részének tekintik Koszovót, ha a tartomány számukra idegen és ellenszenves "siptárok" földje. Túlnyomó többségük így gondolkodik, aki pedig másként látja, nem beszél róla. A Koszovó ellenőrzésért folytatott, talán utolsó, most már békés keresztes hadjárat kudarcát, a tartomány különválását a szerbek túlnyomó többsége területcsonkításként, a nagyhatalmak szerbellenes fondorlataként, a NATO-bombázás beteljesedett céljaként fogná fel.

Aki Szerbiában áldását adja Koszovó függetlenségére, nemzetáruló és politikailag halott lesz. Ezzel Belgrádban mindenki tisztában van, és senki sem kíván ismét "elesni Rigómezőn". Az országhatárokat és az állami szuverenitást szavatoló ENSZ-alapokmány számukra a legfőbb érv Koszovó függetlensége ellen. A tartomány hovatartozása körüli vita leglényegesebb eleme viszont mégiscsak az, hogy 90-95 százalékban albánok lakják, akik nem kívánnak együtt élni a szerbekkel, Szerbia fennhatósága alatt.


MTI - fideszfrakcio.hu