A hangfelvétel meghallgatása
(2,9 MB RealMedia)

Budapest, 2002. október 23.

Szép és hosszú utat jártunk be, hogy méltóan megünnepeljük 1956. október 23-át.

Jó estét kívánok! Megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntöm a szabadságharc hőseit!

Mi magyarok ünneplő ruhának nevezzük a legszebb, az alkalmi ruhánkat.
Ma a lelkünket is legszebb ruhájába öltöztettük, hogy tisztelettel emlékezhessünk azokra, akik a múlt század legnagyobb hazugságának útvesztőjében is megtalálták az igaz utat. A múlt század legnagyobb hazugsága a szocializmus volt. Bőséget, igazságot ígért, sőt mennyországot, azt állította, véglegesen megoldja az emberek összes problémáját. No nem mindenkiét, mert a faj és osztályalapon kijelölt úgynevezett kisebbséget, mint a bajok okozóját pusztulásra ítélte. Ígéreteiből ennyit betartott: a szocializmus története ezért a saját nép ellen indított háborúk története.
Az emberségre mérhetetlen szenvedést zúdító Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt ámokfutása a második világháborúval véget ért. Ahogy Hamvas Béla írta: "1945 tabula rasa volt, a múltat a tábláról letörölték, ám ahelyett, hogy elkezdtük volna építeni az Isten országát, megidéztük az Antikrisztust."

S valóban, bejött hazánkba a másik szocializmus, a nemzeti unokatestvére, a nemzetközi, a bolsevik. S a világ megtudhatta, hogy annyi közöttük a különbség, mint a Déli és az Északi Sark között.

Elfoglaltak mindent, üldözték a gondolkodó embereket, megnyomorították a falusi gazdákat, papok és hívők tízezreit börtönbe zárták.

Hiába gyűjtötték be terrorral, államosítással, téeszesítéssel a nagytőkét meg a kicsit, a gyárakat és a suszterájokat, a nagybirtokot és a földosztásban juttatott parcellákat, hiába gyűjtötték be az éhbér, a túlórák, a munkaversenyek vérét-verejtékét, nem jött ki belőle semmi. Semmi, csak szegénység és elmaradottság.

A második világháború előtt Magyarország, minden gondjával s bajával együtt, önbecsülésében, szellemi, tudományos és anyagi fejlettségében egy rendes, közepes, európai ország volt. Tíz év szocialista kormányzás után Magyarország kimaradt Európából. A sok százezer megalázott, kirabolt, fogságra vetett embert hazugságra, lelkes éljenzésre kényszerítették.

A hazugság kiterjedt az egész világra.

Tudjuk: ki mennyire hiú, annyi esze hiányzik. S a nyugati világ, mint oly gyakran, akkortájt éppen hiú volt. A sajtó, az értelmiségiek, a szakszervezetek egyre baloldalibbak lettek. A kommunista pártok Olaszországban és Franciaországban a hatalom küszöbén álltak. Talán nem is tudták, miféle pusztító áradat veszélye fenyegeti Európát.

S ekkor valami történt Magyarországon.

Valami, amire a térképre nézve, a katonák, a tankok számára tekintve senki nem számított. Történt valami, ami teljesen hihetetlennek tűnt.

Egyetlen szempillantás alatt mindenki, a sok százezer párttag túlnyomó részét is beleértve hirtelen felfedezte, hogy becsület nélkül lehetetlen élni. A lelkek kitárultak, és egymásra találtak barátságban, bizalomban, szeretetben. Meghasadt az Égbolt, mert egy nép azt mondta: elég volt! A Föld megnyílt az Ég előtt.

Legyőztük magunkon belül a Poklot, tehát le tudtuk győzni kívül is. Minden pökhendiség nélkül vállalhatjuk, 1956-ban mi haladtunk az élen. A fényes, a fejlett Nyugat a XVIII. században botladozott, ahelyett, hogy csatlakozni igyekezett volna, hogy unióra lépett volna velünk, Szuezben próbált gyarmatosítani, s magára hagyott bennünket.

Kedves Barátaim!

Haynau vérengzését meghaladó megtorlást rendeztek. Évtizedeken át olyan országban éltünk, ahol halottainkat sem elsiratni, sem eltemetni, sem meggyászolni nem volt szabad, ahol a hősökre emlékezni bűnnek számított. Ahol a gyilkosok emlékműveit kellett koszorúzni. De végzetük utoléri őket. Ez már csak így történik a világnak ebben a szögletében.

Évtizedeken át olyan országban éltünk, ahol szüleink a maguk életében nem remélhették a szabad világba való visszatérést, mégis becsülettel dolgoztak abban a reményben, ha egyszer megváltozik a csillagok állása, az ő gyermekeiknek nem kell újból mindent a semmiből kezdeniük. Köszönet érte!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunizmus áldozatainak számbavételére sehol a világon nem rendeztek nürnbergi pert - de mi, józan magyarok az áldozatokat ma is áldozatoknak, és a megtorlást ma is megtorlásnak nevezzük.
Mi, józan magyarok jól tudjuk: ez itt a hóhér, ez pedig az áldozat.
Ez itt a védtelen polgár, ez pedig a fölfegyverzett megtorló.
Ez itt a fogoly, ez pedig a foglár.
Ez itt Nagy Imre, ez pedig az őt eláruló pártfőtitkár.

Egyik a jövőért, a másik a múltért harcolt. Egyik a szabad, független, európai Magyarországért küzdött, a másik a Szovjetunióért.
Mi józan magyarok tudjuk, nem lehet vállalni mindkettőjüket. Mert egyik a másiknak gyilkosa.

Szép, hosszú utat jártunk be, 1956 hőseit követtük. Negyvenhat éve egy felejthetetlen pillanatot próbálunk megragadni. Egy olyan felejthetetlen pillanatot, amilyet a fotóriporter örökít meg, amint a magasugró a léc fölé kerül. Ez a századmásodperc vésődik mindannyiunk fejébe. Mintha a magasugró így élne örökké a léc fölött, fittyet hányva a fizika törvényeinek, örökké a csúcson.

Forradalmak és szabadságharcok egyedülállóan ritka teljesítményei a nemzetnek. Folytonos forradalmak nincsenek.
Nem lehetünk állandóan a léc fölött. Csak ritkán sikerül elegendő erőt összegyűjtenünk, hogy abba a magasságba emelkedjünk. De a lécet mégsem szabad kényelmesebbre állítani. A mérce marad.

Mérce azoknak az embereknek az élete, akik készek voltak mindent megtenni az igazságért, mert tudták, hogy a szabadságra csak azok méltók, akik nem adják fel az igazságot.
Mérce marad azok döntése, akik októberben a Párt és Haza közül az utóbbit választották, és az életükkel fizettek érte.
Ez a mérce mutatja meg, hogy azok, akik a sötét oldalon járnak, bár a testet gyakran bebörtönzik és megölik, valójában a lelket akarják rabul ejteni és elsorvasztani.
Ha lehet: diktatúrával, totális pártállami erőszakkal, megfélemlítéssel - máskor pedig, szelídebb időkben hamis boldogságreceptekkel.

Azt tanácsolják, csak azzal törődj, amit gyorsan megkaphatsz, amiért nem kell gondolkozni, mélyen érezni, magadból feláldozni, elköteleződni, hűségesnek maradni, amiért nem kell másokat szeretni, és másokban bízni. Azt tanácsolják, nem számít a múlt, nem számít, kinek az áldozatából lett, ami lett. Azt tanácsolják, nem kell az igazság, elég a többség. Nem kell az igazi szabadság, elég, ha az üresség annak látszik.

Mi azt mondjuk: 1956 mércéjét az ilyen élet, az ilyen nemzet nem viszi át.

Hosszú évtizedekig sorvadó inakkal, egy helyben rostokoltunk. Először 1990-ben nyíltak utak Magyarországon. Sokan nekiveselkedtünk, azonnal útnak indultunk. Voltak, akik kivárta, mások csak jóval később vették észre, hogy egyáltalán el lehet indulni. Különböző utak nyíltak. Sokfelé indultak emberek.
A mi utunk, azoké, akik 1956 örökségét akarták folytatni, az új honfoglalás útja lett.

Országból hazát, lakóhelyből szülőföldet, lakosokból polgárokat, népből nemzetet akartunk építeni. A bennünket megillető polcon akartuk újra elfoglalni helyünket a világban.

Az új honfoglalás útján hol többen jártak, hol kevesebben. Az új évezred küszöbéhez érkezve egyre többen lettünk. Magasan jártunk. Már átláttunk a határokon. Már beláthattuk az egész nemzetet. Beláttuk ezeréves múltját, és a horizonton felfedezni véltük jövőjét is. Volt bennünk erő kihozni a múzeumi tárlóból a Szent Koronát, felépíteni a Nemzeti Színházat, megindítani a nemzet határokon átívelő újraegyesítését, megalkotni a státustörvényt, és hidat építeni Esztergomból a túlsó partra.

Valóban, szép és hosszú utat tettünk meg. De nem lehet mindig a léc fölött maradni. Amikor újabb és újabb csoportok vágnak neki újabb és újabb utaknak, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem az új honfoglalás útján járnak a legtöbben. Most is ez történt velünk.

A Gondviselés úgy alakította, hogy bár többen járjuk az új honfoglalás útját, mint korábban bármikor, a magyarországi magyarok nagyobb része más utat választott. Mi ugyan nem lettünk kevesebben, de ők egyre többen lettek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi nem bántjuk azokat, akik más úton járnak, csak aggódva figyeljük őket. Hadd járja mindenki a saját útját.

Mi, akik most itt megálltunk egy rövid számvetésre, úgy döntöttünk, hogy ezen az úton maradunk, az új honfoglalás útját folytatjuk. Ezen az úton maradunk, mert itt 1956 hősei mennek elől.

Ezen az úton maradunk, mert itt érezzük jól magunkat.

Ezen az úton maradunk, mert itt tudjuk megtartani, ami nekünk igazán fontos:

Az emberi méltóságot,
Történelmünket és kultúránkat,
A magyar termőföldet,
Az ország még meglevő vagyonát,
Családjaink jövőjét,
Fiatalok tehetségét,
Az időskor tisztességét,
A határon túli magyarokat.

Ma mindenki szabadon dönt, melyik úton jár. Vannak átvezető utak is. Lehet máshonnan is hozzánk csatlakozni, innen is el lehet menni.

A miénk nem a rövid távú nyertesek útja. De járt már ezen többség, és jár is majd még.

Kedves Barátaim!

Erre az útra nem lehet csak úgy rátévedni. Ezt választani kell, tiszta fejjel és igaz szívvel.
Tiszta fejjel és igaz szívvel kell választani, mert nincs olyan nap, hogy ne kiabálnának át valami csúfságot a más utakon járók. Nap mint nap sárba rántanak valamit, ami nekünk fontos, tiszta és szent. Nincs olyan nap, hogy ne ütköznénk hazugságokba.

Mégis azt mondom: továbbra is járjuk a magunk útját! Ami bajnak látszik, nem biztos, hogy az. Lehet az jó is, fel is emelhet, ha minden próbatételnél elvesztünk valamit a bennünk levő gyarlóságból. Az igazi próbatétel nem tarthat egyszerűen négy hónapig. A történelem már többször elmagyarázta nekünk, hogy ha mi polgári-nemzeti érzelmű emberek akarjuk hazává alakítani Magyarországot, akkor csak magukra számíthatunk. Nekünk többet kell dolgoznunk, többet kell imádkoznunk, többet kell viselnünk, és a keveset is jobban meg kell becsülniük, mint a más utakon járóknak.

Hinnünk kell abban, hogy mások is meglátják: ez a néha göröngyös és gyalogos ösvény szebb és gazdagabb, mint a rövid nyereséggel csábító, széles sugárút.
Hinnünk kell abban, ha fényesebbek leszünk, nagyobb lesz a világosság.
Hinnünk kell abban, hogy eleget nyom majd a latban a nemzetért végzett szolgálat, s egyre többen hisznek majd a saját szemüknek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1956 októberében Mindszenty József hercegprímás nyolc évnyi börtön után ezt mondta: "Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség."
2002 októberében mi is ugyanezt mondjuk: "Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség."
A mi szívünkben nem lehet gyűlölet. Mert a mi utunkon járók közössége a barátság, a bizalom és a szeretet köré épül.
Ha mi együtt maradunk, akkor a megfelelő időben, a döntő pillanatban majd csatlakozni fognak hozzánk. Velük együtt majd megint meglesz a nemzeti többség.
Ne féljetek, mert amíg ennyien leszünk ezen az úton, Magyarországot soha nem fogják legyőzni! Mert mi minden nap újra kezdjük!

Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!