Az 51 éves elnök 76 százalékos szavazati arányt jósol magának az első fordulóban. Hogy ennyire magabiztosan vág neki a megméretésnek, annak két fő oka van. Az egyik a hazájába szinte korlátlanul áramló orosz kőolaj, a másik az 1991 után jóformán változatlanul átmentett szovjet berendezkedés, a lakosság alacsony életszínvonalon szavatolt létbiztonsága.

Az Egyesült Államok által csak "Európa utolsó diktátoraként" emlegetett politikus vasmarokkal és sztálinista módszerekkel kormányozza az Orosz- és Lengyelország, Ukrajna, Litvánia és Lettország között elterülő, 206 ezer négyzetkilométer kiterjedésű, 9,7 millió lakosú országot.

Megfigyelők csupán "üzemi balesetnek" vélték, hogy 1993-ban a minszki parlament a korrupcióellenes bizottság elnökévé választotta a sokak által megmosolygott, fejhangon beszélő képviselőt. A szervezett bűnözés ellen fellépő harcos imázsa azonban egy évre rá lehetővé tette Lukasenkónak, hogy tisztességes választáson diadalmaskodva megszerezze az államfői posztot. Azóta Oroszország kivételével jóformán az összes európai állammal megromlott a viszonya. Odahaza viszont - jórészt restriktív, tervutasításon alapuló gazdaságpolitikájának köszönhetően - a lakosság jelentős hányada szilárdan mögötte áll.

Lukasenko kétségtelenül ügyesen politizál belföldön: kiváló érzékkel lovagolja meg az utóbbi 80 évben külföldről érkezett eszmékkel és hódítókkal szemben kialakult averziókat a fehérorosz lakosság szívében. Ez egyrészt a lengyelek ellen irányul, akik 1921-től kezdve (a lengyel-szovjet háborút lezáró rigai béke alapján) uralták az ország nyugati részét: földbirtokosaik és telepeseik szorongatták és kizsigerelték a fehérorosz lakosságot. Emiatt az utóbbi jelentős része felszabadítóként üdvözölte a Molotov-Ribbentrop paktum nyomán 1939 őszén benyomuló Vörös Hadsereget.

Másrészt eleven még az emléke az oroszokhoz kötődő kollektivizálásnak és politikai tisztogatásoknak, kirakatpereknek, amelyek mérhetetlen szenvedést zúdítottak a fehéroroszokra (is). A Lukasenko által hirdetett sajátos fehérorosz út elsősorban az idősebb nemzedék tagjainak kínál biztos fogódzót. Mellettük pedig a fiatalabbak jelentős hányada számára is vonzó az elnök által kínált "posztszovjet" gazdasági berendezkedés, amelynek fő jellemzője a létbiztonság.

Az ellenzék jelszavai között ezért leggyakrabban a demokrácia, sajtó- és szólásszabadság hallható - mármint azokon a gyűléseken és rendezvényeken, amelyeket nem zavar meg vagy ver szét a rendőrség, többnyire mondvacsinált okokra hivatkozva. Lukasenko ellenfelei szinte lehetetlen helyzetben vannak: az elektronikus médiumokban gyakorlatilag nem érzékelhető a jelenlétük, míg a hivatalban lévő államfő korlátlanul veheti igénybe az állami propaganda gépezetét. A négy jelöltről szóló tv-beszámolók 94 százaléka Lukasenkóról szólt a szavazás előtti négy hétben, a fennmaradó 6 százalékon a másik három jelölt osztozott - állapította meg az EBESZ megfigyelőinek jelentése.

Az állami önkényre jellemző példa az egyik ellenzéki jelöltnek, Alekszander Kozulinnak, a Fehérorosz Szociáldemokrata Gyűlés vezetőjének az esete (a másik ellenzéki induló Alekszander Milinkevics: őt több párt és mozgalom is támogatja). Egy februári tv-műsorban mindhárom kihívó 30-30 percet kapott nézetei, programja ismertetésére. Kozulin - a minszki egyetem volt rektora és Lukasenko egykori híve - az alkalmat megragadva szóba hozta és bírálta a kormány törvénybe ütköző fegyvereladásait külföldi államok részére. Egyes területi kormányzóknak azonban ez már túl sok volt a demokráciából: a Minszk környéki régióban, valamint a Vityebszki területen hirtelen áramszünet vetett véget az ellenzéki jelölt tv-szereplésének...

Fehéroroszországban mintha megállt volna az idő, s ma is 1989-et írnának. A "piacosabb" gazdaságra áttért Ukrajnával és Oroszországgal szemben a vállalatok 80 százaléka ma is állami tulajdonban van. Errefelé pontosan kapják meg ellátmányukat a nyugdíjasok és a dolgozók. A vállalatokat, gyárakat a kormány hatékonyan védelmezi a külföldi konkurenciával szemben, fenntartva a ráfizetéses munkahelyeket és támogatva a veszteséges üzemeket. A dolgozók reáljövedelme tavaly 20 százalékkal emelkedett, miközben a gazdaság növekedési rátája 9,2 százalékos volt.

A szovjet hatékonysággal és jórészt elavult gépekkel termelő üzemeken belül feltehetően magas a munkanélküliség: erre enged következtetni a hivatalos források által elismert arány (1,9 százalék). A havi átlagbér 219 eurónak (57 ezer forint) felel meg, ami az alapvető szükségleti és fogyasztási javak szubvencionált árainak fényében "békebeli" életet garantál a lakosság túlnyomó részének. Ezt tükrözi a Washingtonhoz közel álló Pontis alapítvány tavaly nyári felmérése is. Eszerint a fehéroroszok többsége "elégedett az életszínvonalával", illetve úgy érzi, hogy az élete "általánosságban véve stabilnak mondható". Anyagi helyzetük javulását ez emberek inkább Lukasenkótól, semmint az ellenzéki jelöltektől várják - tűnik ki a Pontis fölméréséből.

A természeti kincsekben egyáltalán nem dúskáló Fehéroroszország viszonylagos jólétét jellemzi, hogy 2002 és 2005 között megkétszereződött az ország bruttó hazai terméke (GDP), miközben az inflációt sikerült 35-ről 9 százalékra mérsékelni. Ennek hátterében egyértelműen a kőolaj és a földgáz világpiaci árának látványos emelkedése áll - valamint a nagy orosz testvértől kapott nagylelkű "olajinjekciók".

Ellenzéki szakértők szerint orosz olajcégek - gyakran kétes csatornákon át, az adó- és vámhatóságokat megkerülve - olcsó orosz kőolajat szállítanak Minszknek jóval a világpiaci árszint alatt. A nyersolajat két fehérorosz üzemben, korszerű technológiával finomítják, majd hatalmas nyereséggel Nyugat-Európa országaiban értékesítik. A hasznon "testvériesen" osztozik Minszk és Moszkva. A két ország testvéri viszonyának bizonyítéka a gázár is (amely januárban éles vitát váltott ki Kijev és Moszkva között). Minszk ma is nevetséges 47 dollárt fizet Oroszországnak ezer köbméter földgázért, szemben az ukránoktól kért 95, illetve a nyugati importőröknek felszámított 230 dolláros árral.

Moszkva és Minszk viszonya ezzel együtt nem felhőtlen. Amíg Borisz Jelcin volt a háziúr a Kremlben, Lukasenko buzgón szorgalmazta a két szláv köztársaság unióját. Vlagyimir Putyin
színrelépése óta azonban egyre jobban ódzkodik a közös szövetségi államtól. Egyrészt Moszkva nem enged abból a feltételből, hogy egy majdani orosz-fehérorosz unió közös valutája a rubel legyen - másrészt Lukasenko egyre kevésbé szeretne lemondani az államfői tisztségről. Ez pedig egy közös szövetségi államban nyilván nem őt illetné meg.

Az orosz elnök eközben folyamatosan apadó rokonszenvvel figyeli minszki kollégájának, a "szovjet nosztalgia önfejű hívének" tevékenységét. A nagyhatalmú Gazprom cég főnöke, Alekszej Miller - Putyin támogatásával - már többször próbálta rábírni a fehérorosz államot, hogy mondjon le az orosz földgázt továbbító Beltranszgaz cégben lévő többségi részesedéséről. Lukasenko azonban - moszkvai lobbistáinak segítségével - eddig minden próbálkozást meghiúsított.

Ezzel együtt a 2004 decemberi "narancsszínű forradalom" óta, amely Nyugat-barát és a NATO felé kacsintgató kormányzatot juttatott hatalomra Kijevben, Minszk a bekerítéstől rettegő orosz vezetés egyetlen megbízható szövetségese. A gyéren lakott Fehéroroszország olyan mezőt jelent Moszkva számára a globális sakkjátszmában, amelyet Putyin semmi szín alatt nem hagyna átbillenni a nyugati befolyási övezetbe. Ez nagyon is érthető: a szomszédban ma is működnek orosz katonai támaszpontok, többek között egy rakétaelhárító radarállomás a Minszktől 125 kilométerrel délre fekvő Baranovicsiban.

Ezért Moszkva jóindulatú hallgatással reagál a fehérorosz ellenzék sanyargatására, aktivistáik rendszeres letartóztatására és bebörtönzésére - elvégre Milinkevics vagy Kozulin győzelme a kijevihez hasonló fordulatot eredményezhetne Minszkben is. Szorongatott, forrásszegény helyzetében az ellenzék főként a külföld támogatására számíthat (miként 2004 novemberében Ukrajnában is benne volt egyes külföldi államok keze a kártyák keverésében).

Washington például fölfedte, hogy tavaly 12 millió, idén pedig 24 millió dollárt áldozott "a zsarnokság előőrsének", azaz Lukasenko hatalmának megdöntését célzó küzdelemre. A demokrácia fejlesztése pántlikával ellátott összegeket a kongresszus hagyta jóvá. Miután a fehérorosz elnök mind a demokrácia amerikai hirdetőit, mind európai uniós társaikat kiutasította, a National Democratic Institute (NDI) emberei Kijevből, republikánus kollégáik (International Republican Institute) pedig a litván fővárosból, Vilniusból próbálnak befolyást gyakorolni a fehérorosz belpolitikára.

Nyilvánvalóan nekik szóltak Lukasenko január végén az állami tv-ben elhangzott fenyegetései. "Minden olyan kísérletre, amelynek célja a helyzet destabilizálása, drasztikus választ fogunk adni - hangoztatta az elnök. - Mi majd móresre tanítjuk mind a végrehajtókat, mint a kitervelőket. Jó, ha bizonyos államok nagykövetségei is tudatában vannak ennek."


MTI - fidesz.hu